ennyi szegénységben eltöltött év után már kurvára elegem van a pénztelenségből.

nagyon nehéz erről írni. tényleg vidám akarok lenni, boldog. aztán nem megy, most benne ragadtam a másnapos depresszióban egy picit. szerdán nagyon durván lerészegedtem, reggel hatra értem haza, délben ébredtem, és már dolgoznom is kellett, de két órán keresztül kellett nyugtatgatnom magam. valami pánikszerű dolog tört rám, ilyen még nem volt, úgy éreztem, hogy senki nem szeret, és valamiért attól rettegtem, hogy valaki megkésel. pedig egyedül voltam a lakásban. a feleségemet kérdeztem, hogy ugye szeret a kislányom, ugye szeret. pár órába tellett, amíg elhittem magam is. egy nagyon vékony, szúró érzést kell elképzelni a szívedben, és a lelkedben. olyan volt. mintha egy apró fúrófejet mozgattak volna a térdízületeid között.

ma reggel ismét vagy háromnegyed órát utaztam, hogy vele legyek. csak ő számít nekem. ahogy odaértem odabújt hozzám, és úgy éreztem, hogy ennél nekem több nem kell. mosolyog, szeret. tud már szeretni. nincs még két éves, de kérdezi, hogy apa ez mi, apa az mi. soha nem kell semmi más csak hogy érezzem az illatát, halljam a hangját, hogy ott legyen még velem egy picit, amíg én itt vagyok.

a játszótér mellett álltunk, azzal játszott, hogy a kaput ki-be csukogatta. a játszótéren egy hajléktalan ült a padon, körülötte három közterületes. jött a rendőrautó, beültették a csövest, és még a mellettünk elhaladó cigánygyerekek is csak azt mondták, hogy szegény csöves, miért nem maradhat ott, ahol van. amikor elhaladt mellettünk a rendőrautó, összeakadt a tekintetünk. a világ legutolsó emberének ábrázatával nézett rám.

nagyon rosszul tudok lenni, ha azt látom, hogy egy emberre rá van akasztva egy reklámtábla. ha az ő teste mozgatja a reklámfelületet. hogy sétál, mert mozognia kell. kevés megalázóbb dolgot tudok elképzelni. megjegyzem a cég nevét és rárakom a fekete listámra. az embert meg csak sajnálom és remélem, hogy kihúzza a szarból a munkáért kapott pénz.

egyre többet gondolok a halálra, bármennyire is röhejes. imádok élni, a világ legjobb dolga mind az élethez köthető. valamiért mégis ez a szar mozgat, rettegek a haláltól. amíg itt van a gyerekem, addig egészen biztosan nem ölöm meg magam, de félek, hogy nélküle csak fosként maradnék itt, nem lennék más csak egy tégla, vagy egy elhalt faág, vagy nem, ezek szép dolgok: maradjunk a fosnál. a halál a véremben van, írtam már, hogy rengeteg öngyilkos volt a családomban. nyilván ezért érdekel, meg akarom érteni a helyzetet, fel akarom fogni, amit nagyon nehéz, hogy ha egyszer elszállsz, akkor vége, nincs paradicsom, nincs mennyország, nincs következő esély, vagy nirvana, vagy a tököm tudja mi. csak a tested van, jó nagy semmi, meg azok, akik itt maradtak. szóval, amíg a kislányom van, addig én is vagyok és kitartok. de egyre fájdalmasabbnak érzem a létezést, és ez megint egy olyan érzés, amit nagyon nehéz elárulni, elmondani. az ember tudja, hogy kő, vagy puding: érzékeny, nyitott a világ rezdüléseire, vagy bezárkózott. szóval én puding vagyok, és egyre nehezebben fogadom be az élettel járó érzelmi tölteteket. még a boldogság megélése is elképeszt, kiterít, felborít. tréfás, de néha az is fáj. és igen, ez az egész úgy hangzik, mint egy nyafogós kurva krákogása, akinek a torkán akadt a savas geci, de akkor is létezik, bennem van, és vagy leírom és próbálom megérteni, vagy feladom a picsába az egészet és elhúzok innen. a kurva anyját minden érzelemnek.

mint a vén könyvtáros, amikor kiengedik a börtönből a remény rabjaiban, úgy érzem magam. túl a bevásárláson, egy találkozón (ja, mítingen), meg három könyv vásárlásán, fogalmam sem volt, hogy merre tovább. volt felesleges háromnegyed órám, ami korábban nem. úgy az elmúlt öt-hat évben nem voltam ilyen helyzetben, hogy van időm. tegnap este - pontosan fél évtized után - újra unatkoztam.
egy magamhoz hasonló jó érzésű ember ilyenkor nyilván kocsmába megy. én is így tettem, itt ülök most budapest st.paulijának egyik legolcsóbb csehójában, és dübörgő techno-zenére gépelem ezeket a sorokat. corvin söröző. a legaljának a legalja, ahol az ember már 280 forintért hozzájut négy cl johnnie walkerhez. így bizony, pontosan ennyiért.
de én most egy minimál alkoholtartalommal bíró somersbyt iszom, amihez korábban még nem volt szerencsém, de a csapos ezt ajánlotta.

szóval, mint a vén trotty a remény rabjaiban, "etettem a madarakat". morzsákat szórtam a boltosnak, az antikváriumosnak, meg a kocsmárosnak. közben nem mosolyogtam el magam egyszer sem, csak mert nem ért egy vidám pillanat sem.
érdekes megfigyelni, hogy a nyolcadik kerületi csövesek milyen jó viszonyt ápolnak a kocsmákkal, a boltokkal. próbálnak úgy viselkedni, mint akik nem csövesek, mint akik csak várnak, vagy éppen vásárolnak. tegnap este, tíz körül lementem két sörért a boltba. egy csöves odabent ült egy széken, és a boltossal társalgott. az utcán nem lehet, mert akkor seggbe bassza a rendőr a gumibottal. így hát odamenekült, a boltos ott "rejtegette". a csöveskék így próbálják meg 2011 végén túlélni holmi homokos gyermekképű barom életképtelen döntését. egyébként szerintem sokkal szebb lenne a világ, ha a rendőrök mindenkit seggbe basznának gumibottal. talán még mosolyognék is az utcán. de egyébként is, a napokban jutott eszembe a gondolat, hogy mi lenne, ha jancsó miklós, meg én halhatatlanok lennénk, és momentán lenne pénzem annyi, hogy filmeket is tudnánk csinálni. kéne egy film, ami pont erről szól. az utcán seggbe baszott emberekről, kocsmákban, boltokban megbúvó hajléktalanokról, vasvári emese melléről, egy négerről, aki lépcsőket kúr, antikváriumokról, amik úgy megtelnek vásárlókkal, mint a plázák, és fehér galambokról, amik csak papokat szarnak le.
egyébként is, a családom nélkül nem tudnék élni. szóval, ha már a kislányom is nagymama lenne, és elhunyna, akkor kezet fognék jancsóval, és elköszönnék. valami módot úgy is találnék rá, hogy legyőzzem halhatatlanságomat. ha más nem, papnak állnék, és megpróbálnám bekapni a felém hulló madárszarokat.

annyira vidám dolgot akartam írni, mert már a tököm tele van a mélabúval, meg a fájdalommal, a másnappal, meg a többi ostobasággal. aztán ma egész nap nem láttam a kislányomat, amire eddig az elköltözésem óta nem volt példa. hát, ennek is el kellett jönnie. egyébként tegnap rosszul lettem, szóval most egy kicsit nem iszok. majdnem behánytam, fájt a szívem, és úgy éreztem, mintha percenként összeszarnám magamat, pedig nem kellett szarnom. csak szódát tudtam inni. aztán hajnali kettő körül rendbe jöttem. azt követően ittam egy sört, meg némi unicumot.
néha már boldog vagyok, csak most a gyerektelenség elrontotta a kedvem. amúgy egész jó hely a ferenc körút, olyan mintha hamburg st.paulijában élnék. sok a sex shop, van némi kurva, sok koszos és rosszul öltözött ember, cba és föld ízű hús, csövesek (fuck off kocsis máté) és egy-két jó antikvárium. nem rossz itt élni alapvetően. szeretem, ha egy városban van némi düh és füst. kosz, történelem, egy kis árny. budapest ezen része kissé megtisztult az utóbbi években, mióta felhúztak ide egy plázát, de még annyira kellően ronda és bűzös, hogy nekem tetsszen. talán szerelmes lennék bele, ha nem úgy alakult volna az elmúlt pár évem, ahogy. nyugiban.
 

és akkor megtörtént az amire senki nem gondolt
hogy a nirvana előszobájából kirúgták és hirtelen finggá változott
a végbél apró szellője lett
se nem kört se nem kobéjn se nem lila fények se nem a boldogság
csak olcsó körteparfum némi spermacsepp és az fránya mosoly
hogy palikám ezt ne tedd velem
így könyörgött a lelkem
hogy ezt ne tedd velem

fekete és fehér
tulajdonképpen ez a két "szín" van
fekete szarfol a fehér tangán
fehér gecitócsa a fekete seggszőrön
hogy megértsd
faszfej amerikai
nincs szín
tehát nincs boldogság
a hippiket mind karóba húzták
és már olyannyira halálszag terjeng
hogy az emberek önmaguk szemhelyét kenik be páccal

szóval, pali akkor te most el vagy hagyatva
túl vagy némi síráson
feldolgoztad hogy nem érintheted kislányod
hogy oda a család
a nyugalom
csak te vagy
és a másfél hetek amikor be vagy baszva mint akármelyik magyar
ténferegsz mint akármelyik magyar
és keresel valamit mint a sok balfasz
magyar

de pál te palik palija
inni oly egyszerű hogy ady és petőfi is remekül elszórakozott rajta
és inni oly nehéz hogy petri is megpróbálta megírni
mélabú balfaszok
de ne bánts
hisz a károd magadé
meg a farkad amit fürdés közben úgy masszírozol
mint egykor feleséged mellét
mint egykor a még terhes feleséged pináját
a gátat
masszíroztad ne szégyelld hogy ha kifelé tart gyermeked
szét ne repessze a pina és a segglyuk közötti részt
ami valóban-e találó nevet kapta
gát
na szóval masszíroztad
és emlékszel
már nem szeretkezhettetek de jó néhány ilyen masszírozás végén zsepi után nyúltál mert a feleséged még szerelemből leszopott
és masszíroztál akkor is amikor gyermeked megszületett hogy feleséged görcsei minél elviselhetőbbek legyenek
és elviselhetőbbek lettek
és a gát ép maradt
csak te törtél szét pálom
te így a nagy kibaszott magányodban
amelyben az elvált férfiak pornó után kutatnak és kiverik
és arról ábrándoznak hogy a család támasz volt és biztonságot adott

de te csak leiszod magad, pali
nem igaz?
te csak iszol egy finom szárazat és már vége is az egésznek
meghalhatsz

hát, ha valamit most nagyon nem akarok hallani, az az, hogy a lakótársamat kúrja a pasija. hogy a nedves szeméremajkai közé bedugja huszonegy évének minden lelkesedését, szerelmét, gyönyörét, amit csak egy nála három évvel nő felé érezhet. ahogy a finoman borotvált herezacskó lágyan odaérintődik a gyantával szőrtelenített puha bőrhöz. csak clapf-clapf-clapf. szerelmesek és hamarosan újra nekiállnak baszni. és így megy ez gyönyörűen, izzadtan, halkan, hogy se én, se a kislányom meg ne halljuk, visszafogottan, szenvedélyesen, helyenként durván, és elfojtottan. hiszen csak egy ajtó választ el bennünket. egy apró, vékonyka ajtó. az egyik oldalán én alszom a kislányommal, a másikon épp a lakótársam pasija ejakulál.
a végén mosoly, spermaszag, kócos haj, kis kuncogás is és papírzsepi, valamint végtelen nyugalom. amióta világ a világ, így megy. háborúban, békében, és még vagy tízezernyi állapotban, most is és amíg van élet.
 

na jó, valójában szeretem az embereket, szeretem a nőket. csak most éppen gyűlölök mindenkit. teljesen érthető. mégis, a gyűlölet rossz, mint az egyház, így ez az utolsó poszt (a nagy lófaszt...) amelyik ezt az érzésemet hirdeti.
tegnap meghallottam a nagy igazságot, na hol, hát egy kocsmában: a nő olyan, mint a majom, addig nem engedi el az indát, amíg a másikat meg nem fogja.
10/10

és titeket mi a faszért érdekel ez? már persze nem azért, jól esik a számokat nézegetni a statisztikában, de basszátok meg, gyakorlatilag haldoklok, odabent már üres minden, egy kibaszott téboly minden, ti meg erre veritek. mint egy kibaszott kolosszeum. az összes nőt gyűlölöm, és valószínűleg minden férfira riválisként tekintenék, szóval az összes férfit is gyűlölöm. minden álom előtt lecsúszik egy üveg bor, és csak a véres nyelvemmel akarom végignyalni mindannyiótok arcát, csak hogy megtörténjen. mindent tudtok rólam, itt vagyok a legőszintébb, bazdmeg. szeretlek benneteket. rohadékok. só a sebbe, mindannyiótok, só a sebbe.

aztán csak te maradsz, a mosatlanok, meg a savas szájszagod. úgy alakul, hogy mindig ez a zárókép. szúró fények, omladozó falak, egy dob a fejedben, amely azt az ütemet veri, hogy meg-basz-lak. ideális táptalaj a versíráshoz, én mégis már vagy egy hónapja képtelen vagyok írni. persze, leülhetnék, írhatnék a székről, a szemközti házról, vagy valami egészen köcsög dologról, de azt inkább meghagyom a buziknak. most, akkor megpróbálom túlélni a következő pár órát.

nagyon gyenge vagyok. úgy érezem, hogy már eltávolodtunk egymástól a kislányommal. és ez még csak a kezdet. az nem apa-lánya kapcsolat, hogy este kilencre idehozza az anyja, én meg másnap reggel kilencre bölcsibe viszem. soha ennél szarabb semmi nem volt nekem még. iszonyatosan imádom, és nekem senki más nem kell csak ő. már értem, hogy a német kapus, egy bizonyos enke hogyan tudott a vonat elé ugrani, amikor meghalt a gyermeke. ez iszonyatos, és elmagyarázhatatlan érzés. két napig bírtam józanul, most elmegyek és szarrá iszom magam. délelőtt kialszom magam, és aztán újra vele lehetek.

hosszú, de tényleg nagyon hosszú idő után újra könyvet vásároltam magamnak. és orgazmus bazdmeg, elönt az ejakuláció izomrángató öröme, kinéztem a több száz retek könyv közül azt a hármat, ami ér is valamit. mivel sosincs pénzem, ezért általában nem kéne könyvet vennem. ezért is nem vettem, míg házas voltam, sajnáltam rá a pénzt. de most magamtól veszem el. ez a három könyv mindössze hatszáz forintba került, de ez a pénz pont arra volt, hogy friss kenyeret vegyek, meg egy kis akciós párizsit. de a lófaszt, a ferenc körút és az üllői út kereszteződésénél van egy bódé, ajánlom mindenkinek, egészen aranyos darabokhoz lehet jutni, darabja kétszáz forintért. gyűlölöm az új borítású, frankó borítójú új kiadású könyveket, szóval nekem az antikváriumnál gyönyörűbb disznóólat ki sem találhattak volna. mindegyik könyv megsárgult már, szerencsére a másik ellenségem, a védőborító is leszakadt legtöbbjéről, mint a meztelen fürdőzők a homokban, úgy terülnek el a forgalmas út zajában, és amikor odalépek hozzájuk, akkor tudom, hogy megtalálom azt, amelyik nekem kell.

Zbigniew Sajfan egy lengyel zsidó író, aki ráadásul még komcsi múlttal is bír. ez bőven elég lenne idehaza, hogy mondjuk juhász ferenc (nem a katona, a költő) sorsára jusson, de a vicc, hogy safjan még mindig él, mindjárt 90, nekem meg ez a könyve, a Senki földje lesz tőle az első, amit elolvasok.

másodjára tőzsér árpád, léggyökerek című kötetét választottam ki. a lengyel zsidó könyvével szemben ennek elég szar a címe, de ismerem tőzsért, bízom benne, hogy nem basz át.

végül a szép versek sorozat 1973-as darabját választottam ki, címlapon az akkor még sikeres juhász ferenccel, a "na, kinyalod a pinámat?" tekintetű szécsi margittal, valamint az "igen, én kinyalom a pináját" szájú nagy lászlóval. az egyik legviccesebb ezeknek az egykor volt költőknek a portréit nézegetni a borítón, és a belső lapokon. olyan gyönyörűen komolyan vették magukat, és most ugyanolyan senkik, mint te, vagy én. magyar költő mind, arany, ady, vagy néhány még régebbi kocsmatöltelék útját járták, csoórik, orbánok, pilinszkyk, alkoholisták, köcsögök és katolikus buzik.

én meg inkább eszek száraz kenyeret vajjal, meg valami undorító kolbásszal, csak hogy elolvassam, mit gondoltak 73-ban.

sós ízű spermacsepp minden oldal.

pontosan már nem is tudom mikor volt. még nincs tíz éve, de nincs kedvem kiszámolni. fiúkolesz, sok pinára éhes fiatal férfi, sok selymes bőrű, pelyhedző állú srác. sok otthonról elkallódott barom. közülük voltam egy én.
meg volt egy másik srác, egyből felismertem. hosszú volt a haja - később levágatta -, valami köcsög póló volt rajta, és legalább annyira nem illett oda, mint én. először csak figyeltem, aztán egy délután, amikor kecskemét főterén keresztülsétált, én meg néhány vidéki bunkóval ültem a padon, akkor megállítottam, szóltam neki, hogy várjon meg. így indult.
visszafelé rájöttem, hogy nem tévedtem. elkezdtem kedvelni ezt a faszt. ekkor még nem tudtam, hogy öt éven keresztül egy kibaszott lukban egymás fingszagát fogjuk szagolni.
hamar egy szobába költöztünk. én még focista akartam lenni, ő már akkor rajzolt. végül szartam a sportra, inni kezdtem, vele szívtam először, és mellette bontakoztam ki. az az igazság, hogy kevés eredetibb embert ismerek nála, szörnyeket rajzol, lényeket, a félelmeit, disznókat, tervez, alkot, és közben gyönyörűen szarik bele mindenbe. az évek alatt annyira elszaladt velünk a ló, hogy már minden pénzünket alkoholra, vagy fűre költöttük. annyira idegenül éreztük magunkat a kollégiumban, kecskeméten, az apró kis falutól távol, ahonnan idejöttünk, hogy folyamatosan bódultak voltunk és mindig máshová vágytunk. egy idő után már a hét elején elfogyott a pénzünk és először csak konyakot, majd a súlyosabb időszakokban már kaját is loptunk a boltból. volt egy fantasztikus pástétom. kissé csípős volt, könnyen ki lehetett nyitni a dobozát, és kenyérrel csodálatosan meg lehetett enni. ő arra állt rá, én meg megettem bármit, amit elém tettek. ugyanezt tettem az itallal is. hihetetlen, hogy a fiatal szervezetünk hogyan élte túl mindazt, amit tettünk vele.
a kolesz végén egy évig még együtt éltünk, albérletet vettünk ki és tengettük, lengettük, vertük és bíztunk abban, hogy minden a legjobban alakul. én már eldöntöttem, hogy kiszállok ebből, elegem volt a rossz pezsgőkből, az ostoba emberekből, és a másnapokból. mondtam neki, hogy jöjjön fel, és felpezsdítem a budapesti irodalmi életet a verseimmel, ő meg az ország legjobb naplopója - na jó, grafikusa, istenem... - lesz... aztán úgy alakult, hogy ő hazament vidékre, én meg fel pestre.
az én nevemet még ma is csak kábé három irodalom-troll ismeri, ő meg keleten lakik, ahol nagyjából olyan a művészetre való érzékenység, mint egy kortárs irodalmi lap szerkesztőségében.
alig-alig beszéltünk, csak én kerestem, és ez nagyon rosszul érintett. gyászoltam a barátságunkat, meg kellett emésztenem, hogy elmúlt. ő évekig egy lány mellett maradt, én megnősültem, gyerekem lett, és most elváltam. egy hónapja felhívtam, hogy nincs-e kedve feljönni pestre. volt kedve, de csak fél óráig, mert aztán visszahívott, hogy nincs rá pénze, mert nemrég vett egy házat abban a kis faluban, ahol él, azt újítgatja, meg vett egy betonkeverőt, jegyre meg már nincs pénze. így én nélküle költöztem új helyre. magyarország egyik legtehetségesebb embere, és egy kanálgyárban dolgozik. hétvégenként a házát újítgatja, borozik, sörözik, huszonnégy éves, mint én, és hozzám hasonló fejet vághat, ha pinát lát.
végül, minden révbe ért, természetes, ha a középiskolai társak szétválnak. de bassza meg mi kibaszott rabok voltunk, faludyk, akik kockacukrot köptek át a másik szájába, hogy életben maradjon, vertek és ütöttek minket, még ha soha nem is volt egy lila folt se a testünkön. meg ez a fasz olyan volt, hogy egyszer a temető mellett ittunk, kurva részegek voltunk, ő pár órával azelőtt vett egy gatyát, amit úgy gondolt, hogy egy padon állva vesz át. annyira be voltunk kúrva, nem vettük észre, hogy egy kibaszott gyászmenet megy el mellettünk, ott a sok feketébe öltözött ember, ez a fasz meg valamilyen idióta mintás gatyában, a rossz, tesze-tosza lábaival ott állt a padon, éppen behajlította a derekát, amikor felnézett, és amikor azt látta, amit én, a sok elgyötört arcú embert, akkor egyszerűen csak meglepődött. életem legszebb szobra volt abban a helyzetben.
igen, valójában olyanok voltunk, mint a rossz buzik.

lementem a boltba, és lekerülhetett az arcomról a pinaburok, vagy nem tudom, de feltűnően kedvesek voltak velem a hölgyek. pedig odafelé menet annyira szar kedvem volt, hogy kedvem lett volna sírni. kibaszott picsa vagyok az elmúlt pár hétben.

a boltban a sorhoz érve egy negyven és ötven közötti külföldi férfi fiatal barátnője kereste szemtelenül a tekintetemet. tényleg szar kedvem volt, ezért csak amennyit a tisztesség megkövetel, tekintettem rá.
aztán a pénztáros lány - ez ám a csajozási karrier bazdmeg - mintha régi ismerősök lennénk, viccelődött, elemében volt, talán a műfaj egyik legvirtuózabb tagjaként tette a leolvasó elé a termékemet, majd számolta ki a visszajáró aprót, és harapott az ajkába, amikor a faszomat bámulta.

amúgy borotvahabot vettem.
leborotválom a faszomat, a hónaljamat, a mellbimbóm körüli részt és az arcomat. ebben a sorrendben, ugyanazzal a borotvával, éppen csak betartom a vízsugár alá a borotvát két testrész között, hogy az apró fekete szőrszálak eltűnjenek a lefolyóban.

azzal nyilván nem mondok senkinek újat, hogy rossz egyedül. a helyzetem talán annyiban más, mint az átlagé, hogy nekem volt családom, a feleségem otthon várt, a gyerekem az arcomat csapkodva ébresztett. aztán ez most nincs.

nap közben, amikor dolgozom, ez eszembe se jut. de aztán felhívom a gyermekem anyukáját, és hallom a telefonban a kislányom hangját, és bazdmeg, akkor rádöbbenek, hogy jaj de szar. de geci egy érzés, amikor nem lehetsz együtt a családoddal. keresni nincs kedvem új lányt, úgy érzem, nincs olyan ember a földön, aki nekem társ lehetne. de őszintén szólva, kedvem sincs senkihez. elszoktam attól, hogy mással dugjak, hogy unatkozzak emberek mellett. a családom, az ex-feleségem, a gyerekem mellett soha nem unatkoztam, sőt, iszonyatosan le voltam terhelve. de az nekem úgy volt jó, én úgy voltam teljes. aztán most nem vagyok az.

a macska fel van mászva a fára, én nekem meg új élet van kezdve, el vagyok költözve, fel van mászva, én meg elköltözve, messze, távol, új élet van, van élet, élek, éldegélek, takarítok, szokok, új falakat, új ágyat, új helyzeteket, új tekinteteket, unatkozok, unatkozva vagyok felmászva a fára, mellettem a szegény pára, szegény macska, szegény fáradt, fel van ő, felmászva a fára vagyok új helyzetben, új kézfogás, új élet, polgári voltam, kicsi, de nem ment, másztam, felértem, lezuhantam, a felértem és a lezuhantam között alig volt néhány évem, szegény macska, megbasztam, állatot basztam, vadmacska, úgy van halva, ahogy mászva láttam, kiterült alattam, ez is új helyzet, ami az új élettel jár, komám, köpjünk fel az égbe és álljunk alá páran, szegény pára, visszamászna.

álltunk tegnap este az asszonnyal az üres erkélyen, néztük a remek kilátást: a tizediken lakunk, a budai vártól kezdve a bozsik-stadion négy kandeláberéig tart a panoráma. mindkettőnk szeme könnyes volt. kemény napon voltunk túl. reggel hatkor keltem, hétkor már vittem le a cuccaimat a kocsihoz. maga a költözés egyébként meglepően jó hangulatban zajlott leszámítva azt, hogy előbb a gyerek, majd az asszony sírt. két haverom segített, akiknek nem tudok elég hálás lenni. az egyik hozta a kocsit, meg magát, és akkora szíve van, hogy mindannyian bekaphatjátok, mert nektek soha nem lesz akkora. a másik srác meg szobrász, és a tehetsége akkora, hogy bekaphatom én, mert nekem soha nem lesz akkora.
a kibaszott nehéz pakolás – amely során odaveszett a teljes tányérkészletem... - után elhoztam a kislányomat a bölcsiből, megmutattam neki a helyet. a háznak van saját játszótere. ebbe az udvarba még nem tört be az európai unió, olyan régi szoci játékok vannak, amik között én is felnőttem. vasból van a libikóka, a hinta alatt föld, és a homok a homokozóban legalább tíz éve ott aszalódik. de tetszett neki, mosolygott és ez mindennél fontosabb a számomra. talán megszereti ezt a helyet. amúgy egész délután a kezemben volt, nem engedett el, fogta a nyakamat. estére olyan fáradt lett, hogy a buszon elaludt. lefektettük, a fürdőszobában azt mondtam az ex-feleségemnek, hogy nagyon vigyázzanak magukra, de komolyan tényleg elbaszottul figyeljenek mindenre, mert én már nem leszek itt, hogy megvédjem őket. ezt követően kezdtünk el sírni, és én kimentem az erkélyre, mert szeretem felülről nézni budapestet, és az ex-feleségem kijött utánam.

állok a buszmegállóban. nagy táska a hátamon, laptop-táska az oldalamon, utazótáska a másikon, és egy vasalódeszka előttem. budapest legröhejesebb alakja lehettem ma délelőtt. nem fértem fel a buszra, sétálnom kellett, hogy a 7-es vonalához elérjek, ott már nem volt gond, felfértem. végig a kislányom síró arca, a szeme, meg a felém nyúló keze ismétlődött újra meg újra a fejemben, amíg utaztam. jó lett volna boldognak lenni. sétáltam a vasalódeszkával, és tök üres volt a fejem. semmi király gondolat, fasza érzés, semmi nem volt bennem, ami miatt menő lett volna ez a pillanat, hogy elhagynak, megyek az új lakásom felé, szomorú vagyok, összehúzom a szemöldökömet, és erőt sugárzok magamból. elmaradt az aláfestő zene. még csak másnapos se voltam, hogy a túlélésért kelljen küzdenem, mint hogy ezen gondolkozzak.

állok az új boltban, állok a sorban. alig találtam meg a dolgokat. itt most tényleg új minden. még a lakásban is esetlenül mozgok, dobozok nehezítik az utamat. vásároltam kakaót, meg tejet, mert a kislányom minden reggel azzal indítja a napot. vettem vécépapírt, meg kenyeret. felbattyogok a lépcsőn, bejövök az üres lakásba, megnézek minden helységet, hogy nincs-e ott valaki, aki meg akar ölni. nincs. leülök ide, és írok. végül mindig így végződik. igaz, eddig én hagytam el mindenkit. most más hagyott el engem, de a lényeg, hogy egyedül maradok. egyedül, mint a faszom. igen, így végződik, egyedül leülök és írok.

pénteken költözök, és úgy érzem, hogy nem bírom végigcsinálni. korán reggel kezdünk, amikor a kislányom még itthon lesz, és belehalok, ha azt látja, hogy apa megfogja a cuccait, berakja egy kocsiba és elhúz a picsába.

decemberben lesz kétéves, de iszonyatosan értelmes, teljesen érti a körülötte zajló eseményeket, tehát nem egy saját szarában forgó, állandóan nyáladzó, buta képű gyereket kell elképzelni, ha róla írok.

nem is tudom, hogy mit csináljak. próbáljam neki elmagyarázni, hogy mi történik, vagy csak hagyjam, hogy minden történjen, és ő majd alkalmazkodik az új helyzethez? annyi új dolog éri most...

ott van a bébicsősz. én és az ex-asszony is délután dolgozik, így a déli ébredés után megy hozzá, mi kb. 4-7 között megyünk érte.

de most még ott van a bölcsi is, amivel éppen most ismerkedik. a beszoktatás második hetében járunk, még ismeretlen számára minden, ott az a rémisztő sok gyerek, a gondozók, a lelkibeteg kis patkányok, akik néha összekarmolják a gyönyörű arcát.

minden összejön szegénynek. hétfőtől már egyedül lesz bent a bölcsiben, már egy új helyen ébred, ahol én sem leszek ott. mit fog majd gondolni, mi a fasz történt? hova tűntem én, hova tűnt a szobája, a lakás, amit megismert?

de leginkább tényleg a péntektől félek majd. mit csinálok majd, ha majd rám néz? egy ostoba kurva módjára bőgjem el magam a haverjaim előtt, akik segítenek költözni?
soha nem hittem, hogy ez megtörténhet a mi családunkkal.
az én volt családommal.

hosszú idő után újra jó kedvem van. legalábbis, az elmúlt 30 percben jókat tudtam mosolyogni dolgokon. ez jó érzés, úgyhogy rögzítem. kemény pár nap van mögöttem. hogy mi lesz még, arra inkább most nem gondolok.

elkezdtem összepakolni a dolgaimat, pénteken költözöm. vettem 99 forintért egy sárkány sört. a logikai kapocs elég ingatag: korábban emlékeztem, hogy remekül berúgtam egy arany hordó nevezetű sörtől, és amikor megláttam, hogy egy százasba kerül ez a hasonlóan made in hungary minőségű sárkány sör, akkor betettem a kenyér, a tej és a parizer mellé. most ezt iszom, és ennek az oldalán láttam ezt "a régmúlt ködébe vesző időkből származik a sárkány sör ősi és a mai napig bűvös erejű titkos receptje" dumát, amit mától a mottómnak választok. remélem, hogy egyszer fontos ember leszek, és megkérdezi valaki tőlem, hogy mi az élet a számomra, mi a lényeg, mi a sava-borsa... egyszer szeretném ezt elmondani.

amúgy elég szar, hetedik éve költözök minden évben. mindig a könyveimmel kezdem a pakolást, szerencsére egyre több van belőlük.

elmondtam a kislányomnak, hogy elköltözök, mert így alakult, de még leszarja. remélem így is marad.

tegnap irtózatosan berúgtam. nem tudom, hogyan jöttem haza, csak az biztos, hogy egyedül aludtam. egyedül keltem, és a délutáni ébredés után a kislányom életében először megsértődött rám. mint kiderült, csak a kakija kínozta, utána puszit adott, és mosolygott is egy kicsit.

a homok a szélbent és a nagy utazást hallgatom. ez egyébkén vicces, de akkor is olyan, mintha szaros gatyában ollóznék egy gólt a braziloknak.

tegnap megismertettem egy franciát az unicummal. nem bírta meginni, sok volt neki. kiröhögtem, és megittam az övét is. negyvenöt volt, én meg huszonnégy és nagyon rosszul jött ki, hogy leittam a picsába.

ha olyan világban élnénk, ahol koós jános vicces, ahol kocsis "kocka" sándornak személyesen tudnék gratulálni a gyönyörű nyakához, ahol nincsen alkoholproblémáim és depresszióm, ahol nem kell a füvet lenyírni és a téglákat az egyik helyről a másikra hordani, ahol a disznók megölik és megsütik saját magukat, ahol el is olvassa valaki a verseimet, ahol szeretnek, ahol nem kell félnem, hogy baromságot csináltam, ahol sousa engem fejel le és az én arcomat borítja el a vér. ha ilyen világban élnénk, akkor valami jó lezárás is eszembe jutna, nem csak az, hogy mindjárt összeszarom magam.

azt szeretném, hogy dögöljön meg mindenki. hogy haljon meg a világ, a tavak tetejét halott halak lepjék el, a metró-szerelvények kigyulladjanak, a repülőgépek lezuhanjanak, a tengeralattjárók kabinjait víz borítsa el, és hogy minden torkot kés metsszen ketté. hogy mindenkinek annyira fájjon minden, mint nekem, hogy más is úgy érezze, hogy a szívét kettéroppantja valami ismeretlen nyomás, azt akarom, hogy úgy szenvedjen más is, mint ahogy én szenvedek most.

azt akarom, hogy könyörögjön mindenki a halálért.

azt akarom...

már tudom, hogy melyik lakásba költözöm. már azt is, hogy mikor. tudom, hogy melyik nap pakolom fel egy autóra a holmimat.

hétfő lesz, a kislányom elmegy bölcsibe. akkor, hétfőn, még együtt kelünk fel, szerintem én viszem el, vagy ketten, az anyukájával. ő ott marad, én hazajövök és elkezdem lehordani a cuccokat, majd kipakolom az új helyen. a kislányom végez a bölcsivel, és egy új helyre tér haza ő is – asszony és a gyerek az anyósékhoz költöznek haza, ami a jelenlegi lakhelyünktől 300 méterre található -, oda, ahol én már nem leszek ott az esti fürdetésnél, és nem adok neki esti puszit. én már máshol fogok feküdni, tőle túlságosan is messze. nem fogom hallani, ha éjszaka felsír, és nem leszek ott reggel, amikor felébred. többé nem ütögeti a hasamat, hogy keljek fel, legalábbis abban a szobában nem, ahol eddig, többé nem leszek ott a feleségem mellett, nem tudjuk reggelente közre fogni a kis arcát és együtt puszilgatni. egyedül ébredek majd fel, elképzelem, hogy mit csinálhat most, és a nevetése helyett csak a szoba csendjét tudom majd figyelni meg az üllői út befogadó zaját.

onnantól kezdve arra vágyom csak, hogy újra lássam őt, a ragyogó szemeit, a copfjait, hogy magamhoz tudjam szorítani az apró testét és érezzem az illatát. remélem nem veszi majd észre, hogy megtörtem ettől az egésztől. és remélem, hogy nem gyűlöl meg amiatt, mert el kellett mennem tőle.

tizenhét nap múlva el kell költöznöm a családomtól. legkésőbb szeptember harmincadikán le kell adnom a kulcsokat, és egy új helyen kell lennem. szerencsére valamennyi pénzt sikerült előteremteni, így már nem vagyok akkora szarban, nem is kellett személyi kölcsönt felvennem, szóval nem a híd alá kell mennem. most keresgélek. csak azért érdekel a dolog, hogy ha majd a kislányom nálam lesz, akkor ne szocialista bútorok és omladozó falak között aludjon, hanem valamennyire családossá tegyem azt a kis lukat, ahová költözök. holnap nézek meg pár lakást. tényleg csak a gyerekem miatt érdekel az egész. jó hatással van rám, hogy van.

kicsit pánikolok, és nem azért, mert nem látom a jövőt, hanem, mert hirtelen szabad leszek. ha az embert elhagyja a felesége, akkor minimum orrba, de legalább szájba bassza fasszal az első nőt, aki szembe jön vele. aki ismer - tehát nem ti - az tudja, hogy nekem soha nem volt gondom a lányokkal, mindig jól kijöttem velük, és valami érthetetlen dolog miatt különösebben nem is kellett őket kérni, ha azt szerettem volna, hogy érezzük kellemesen magunkat.

viszont asszonnyal baszni már nem tudok. öt év alatt megtanul az ember szeretkezni. viszont mivel elhagy, azért bizony falakat felépítek magam köré, hogy még jobban ne haljak bele ebbe a válásba. az egyik ilyen fal azt védi, hogy ne szeretkezzünk. megdugni nem akarom és nem is tudom, szeretkezni viszont már nem tudok vele, mert igyekszem nem szeretni. képtelen vagyok rá fizikailag.

ha belegondolok, hogy pár nap múlva kimegyek az utcára és azt szedek fel, akit akarok, akkor borzalmasan érzem magam, mert nincs kedvem a dologhoz. nekem, aki ezt a csodálatos faszt hordozom a lábaim között, nincs kedvem dugni.
nem tudom elképzelni, hogy máshoz érjek. nem akarom, hogy másként mozogjon, öleljen, szeressen valaki, mint eddig. úgy érzem, hogy felidegesíteném magam, és elmenne a kedvem az egésztől.

tehát az egyetlen jó dolog, ami a válással jár - hogy másokat is megdughatsz - kezd bedőlni. szembe kell vele nézni, hogy ez lesz életem legfájdalmasabb néhány napja.

az egyik legférfiasabb dolog az lehet az emberiség történelmében, amikor sípszóra kimászol a lövészárokból és elkezdesz futni a feléd áramló golyózápor felé. egy ismerősöm nagyapja, aki oroszországban szolgált, olyan nagy hatással volt a katonáira, hogy dalolva rohamoztak. a srácok, mert többségük fiatalabb volt nálam - én 24 - ott voltak heteket a kibaszott hidegben, még a faszukat se tudták kirázni, csak álmodtak a melegvízről, sáráról, katáról, éváról, edináról, jutkáról, talán képeket nézegettek, talán a gyerekkorukról is beszéltek, amikor elvitték őket egy kietlen helyre, távol mindentől, aztán egy reggel kiugrottak az árokból és keresztül lőtte a testüket egy golyó.

elég nevetséges módon jutott ez az eszembe. megint egyedül voltam, este 11, - kislányom nagymamánál, asszony meló -, befejeztem a munkát és sört akartam inni. benzinkút. csak kifelé menet - a tizediken lakok - a szemétledobónál táskákat vettem észre. benézek, és egy segglyuk nézett vissza rám. egy csöves volt, aki meztelenre vetkőzött és ott aludt. két sört akartam venni, de hármat vettem, az egyiket megittam hazafelé, és úgy szálltam be a liftbe, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor a sötétség, és egy olyan ember vár, akinek semmi nem számít. aki nem veszíthet semmit. régen volt nálam kés, úgy hívtam kun-bicska - mert egy kibaszott kun vagyok - de már régen letettem, csak a kulcs volt nálam. a legnagyobbat a gyűrűs - már nem hordjuk az asszonnyal a gyűrűt egyébként - ujjam és a középső ujjam közé tettem, és vártam, hogy felérjünk a tizedikre. az volt a tervem, hogy ha ott áll előttem, akkor a szemébe szúrom.

7,8,9,10...

legnagyobb meglepetésemre nem rontottam ki, pár másodpercet álltam a liftben, de lehet hogy fél perc is volt, nem tudom felmérni. elhúztam a biztonsági ajtót, kinyitottam a vasajtót és felkapcsoltam a lámpát. mindezt 1 másodperc alatt. senki nem várt. a csöves továbbra is a segglyukát mutatta az üvegajtó felé, továbbra is meztelen volt, és én továbbra is csak egy fasz panelproli voltam.

a dédapám egyébként oroszországban halt meg, valahol a háborúban. vicces, egy képeslapot találtam - egy bekeretezett fénykép mögé berejtve - otthon, amit ő írt. egy sort kisatíroztak. gondolom, cenzúra. amúgy arról írt, hogy jó az étel, és hogy jól van. talán egy lövészárokból írta. ez volt az egyetlen közös találkozásunk. fogalma sem lehetett róla, arról a pillanatról, amikor én a kilencvenes évek közepén elolvastam a betűit.

talán ezt majd az én dédunokám olvassa majd egyszer. vagy valaki, aki hallott rólam valamit valamikor, és ugyanúgy kutat utánam, mint ahogy én kutattam az őseim után. a nagyapám után, aki felakasztotta magát, vagy a dédapám után, aki meghalt a háborúban. azt mondják fogságban veszett oda. pedig fasza lett volna másnaposan ásványvizet kérni tőle. vagy csak belenézni a szemébe, hogy lássam, honnan a faszomból kerültem is én ide.

iszonyatos szerepe van az életemben a munkának, habár öntudatomra ébredésem óta arra vágyok, hogy ne kelljen dolgoznom.

egy nagy pici alföldi városban születtem, és amikor gyerek voltam, és még a szüleim sem váltak el, akkor abból volt pénzünk, hogy a hatalmas tanyánkon - mi a városban laktunk - kurva sok birkánk volt. ezeket a szerencsétlen állatokat vagy eladtuk, vagy levágtuk a gyapjújukat és eladtuk. ez volt az első munkám, itt kellett segíteni, a gyapjút egyik helyről a másikra elvinni. volt egy tehenünk is. cecília. eladtuk, abból lett biciklink - nekem és a testvéremnek. fura módon még mindig mély sebet érzek, ha erre a cserére gondolok vissza.

az tehát, hogy nem egy falusi traktoros lettem, akinek a legfőbb célja, hogy minél ízléstelenebb módon kidíszítse a gépét - csak a szerencsén múlott.

amikor a szüleim elváltak és eladták a tanyát, meg a birkákat, akkor abból volt pénzünk, hogy a tsz-től bérelt hatalmas területeken paprikát és hagymát termesztettünk. sok verset írtam erről az időszakról, kibaszott undorító volt. megalázták magukat az emberek azzal, ahogyan reggeltől-estig dolgoztak, mint az állatok hajoltak a termésért, zsákokba tették őket és leadták az egészet a tsz-be, ahol nem koszos ruhájú, hanem számítógépes parasztok dolgoztak. persze, nekünk gyerekeknek még játék volt a dolog, de egy idő után már dolgozni kellett, és mindig reménykedtem, hogy soha nem jön el a jövőre, de eljött bassza meg, mindig eljött, és akkor hajnalban nekiálltunk és olykor két napon át is szedtük azt a szart. mivel nekem pénisz libegett a lábam között, ezért a keményebbik felét bízták rám, tizenévesen dobáltam felfelé a pótkocsira a rohadt nehéz zsákokat.
még később, amikor már tizenkettő voltam, akkor apukám - aki kőműves - segédmunkása voltam nyaranként. ütöttem a falat, hordtam a snittet, betont kevertem, maltert kevertem, téglát tisztítottam, minden szart meg kellett csinálnom, amit mondtak. ebből lett egy kis pénzem, amiből általában stoplis cipőt, meg sípcsontvédőt vettem.

egy napon, amikor borzalmas kánikula volt, cserepet vágtam formára egy padláson. a padlás melegben undorító, poros, és mivel a levegő nem mozgott, ezért a szétvágott cserepekből kiszabaduló vörös por is az én bőrömet marta. akkor nagyon elveszettnek, szerencsétlennek éreztem magam és csak egy-egy oravecz imre sort mormoltam magamban. mert akkor már írtam, dél és egy között volt az ebédszünet, annyira szerelmes voltam a kortárs irodalomba, hogy alvás helyett tandorit, orbán ottót, vagy éppen az imént említett oravecz imrét olvastam. aztán visszamentem és undorító embereknek, undorító helyeken undorító munkákat végeztem.

a gyerekkorom megtanította tisztelni a munkát. mi mást tehetnék, jóval erősebb nálam, bár nem vagyok egy törékeny alkat, mégis összecsuklik a lábam, ha a vállamra nehezedik.

most szellemi munkát végzek budapesten, és néha, amikor elmegy a kedvem ettől az egésztől, akkor eszembe jutnak azok az évek, azok a képek.

sokatok bizonyára nem így gondolja, de szerencsésnek érzem magam. lehetnék akár egy kis faluban is egy kis traktoros. hogy nem így történt, azt még ennyi idő elteltével is - őszintén mondom -, valóban csak a szerencsének tudom be.

hónapok óta gondolkozom azon, mennyire rossz, hogy nem tudok sírni. mint egy csapot, egyszer csak elzártak. persze nem volt rá okom, boldog voltam, asszony terhes lett, megszületett a gyerek, szerettük egymást, és az volt a mi közös titkunk, hogy nem zavart, ha éppen nem volt mit enni, ha egy hónapnak pár ezer forinttal vágtunk neki, mert ott voltunk egymásnak.

utoljára akkor sírtam, amikor először meghallottam a kislányom sírását. arra koncentráltam, hogy az asszonynak minden rendben menjen, elfeledkeztem arról, hogy ha kibukkan a gyerek, akkor felsír. amikor ez megtörtént, annyira meglepődtem, hogy a feleségem izzadt homlokára hajtottam a fejem, és sírni kezdtem. vissza kellett fognom magam, alig pár könnycsepp szaladt csak ki, de soha életemben nem voltam annyira rendben, mint amikor a gyermekem hangját meghallottam.

egészen mostanáig be sem ugrott, hogy mikor sírtam utoljára. nem szeretek picsáskodni. de ma este megnéztem egy kibaszott filmet, volt egy pont, amikor robert élete pörgött a vásznon, míg maire-jeanne, fleur, raphael és albert meg a hamvait nézték, amint elnyelik a habok. na, akkor bazdmeg elkezdtem sírni, zokogtam mint egy köcsög, takartam a szemem, hogyha asszony felébred mellettem, meg ne lássa. sírtam az ajtófélfába támaszkodva, a vécén állva, kócoltam a hajam, és a kibaszott filmet szidtam, amelyik kihúzta belőlem a dugót. szeretem kontrolálni a testnedveimet, de ezúttal nem ment.

mi a fasz van, ha ma nem nézem meg ezt a filmet? egészen biztosan nem tudtam volna életem végéig azokkal az érzelmekkel élni, amit ma kiadtam magamból.

elveszítem a családom, veszélyben a munkám, nem tudom, hogy hova költözök, nem tudom, hogy miből, és nem értem, hogy miért hagy el a feleségem. nem élhetek a kislányommal együtt. ha hibázok, tízezrek esnek nekem, és az olvasói fenyegetéseket sem tudom még mindig egy hétnél hamarabb megemészteni. huszonnégy vagyok, lassan tíz éve már, hogy a családomtól - apa, anya stb... - távol élek, és irigylem a haverjaimat, akik csak basznak és isznak, mert az én vállaimat már nem a kurvák karja nyomja, hanem a felelősség karma tépi.

sírok, abban reménykedem, hogy férfiként.

a kislányom kezét fogom.

amikor elkezdtem írni ezt a blogot, pont fordítva történt meg mindez.