pénteken költözök, és úgy érzem, hogy nem bírom végigcsinálni. korán reggel kezdünk, amikor a kislányom még itthon lesz, és belehalok, ha azt látja, hogy apa megfogja a cuccait, berakja egy kocsiba és elhúz a picsába.

decemberben lesz kétéves, de iszonyatosan értelmes, teljesen érti a körülötte zajló eseményeket, tehát nem egy saját szarában forgó, állandóan nyáladzó, buta képű gyereket kell elképzelni, ha róla írok.

nem is tudom, hogy mit csináljak. próbáljam neki elmagyarázni, hogy mi történik, vagy csak hagyjam, hogy minden történjen, és ő majd alkalmazkodik az új helyzethez? annyi új dolog éri most...

ott van a bébicsősz. én és az ex-asszony is délután dolgozik, így a déli ébredés után megy hozzá, mi kb. 4-7 között megyünk érte.

de most még ott van a bölcsi is, amivel éppen most ismerkedik. a beszoktatás második hetében járunk, még ismeretlen számára minden, ott az a rémisztő sok gyerek, a gondozók, a lelkibeteg kis patkányok, akik néha összekarmolják a gyönyörű arcát.

minden összejön szegénynek. hétfőtől már egyedül lesz bent a bölcsiben, már egy új helyen ébred, ahol én sem leszek ott. mit fog majd gondolni, mi a fasz történt? hova tűntem én, hova tűnt a szobája, a lakás, amit megismert?

de leginkább tényleg a péntektől félek majd. mit csinálok majd, ha majd rám néz? egy ostoba kurva módjára bőgjem el magam a haverjaim előtt, akik segítenek költözni?
soha nem hittem, hogy ez megtörténhet a mi családunkkal.
az én volt családommal.