azt szeretném, hogy dögöljön meg mindenki. hogy haljon meg a világ, a tavak tetejét halott halak lepjék el, a metró-szerelvények kigyulladjanak, a repülőgépek lezuhanjanak, a tengeralattjárók kabinjait víz borítsa el, és hogy minden torkot kés metsszen ketté. hogy mindenkinek annyira fájjon minden, mint nekem, hogy más is úgy érezze, hogy a szívét kettéroppantja valami ismeretlen nyomás, azt akarom, hogy úgy szenvedjen más is, mint ahogy én szenvedek most.

azt akarom, hogy könyörögjön mindenki a halálért.

azt akarom...

már tudom, hogy melyik lakásba költözöm. már azt is, hogy mikor. tudom, hogy melyik nap pakolom fel egy autóra a holmimat.

hétfő lesz, a kislányom elmegy bölcsibe. akkor, hétfőn, még együtt kelünk fel, szerintem én viszem el, vagy ketten, az anyukájával. ő ott marad, én hazajövök és elkezdem lehordani a cuccokat, majd kipakolom az új helyen. a kislányom végez a bölcsivel, és egy új helyre tér haza ő is – asszony és a gyerek az anyósékhoz költöznek haza, ami a jelenlegi lakhelyünktől 300 méterre található -, oda, ahol én már nem leszek ott az esti fürdetésnél, és nem adok neki esti puszit. én már máshol fogok feküdni, tőle túlságosan is messze. nem fogom hallani, ha éjszaka felsír, és nem leszek ott reggel, amikor felébred. többé nem ütögeti a hasamat, hogy keljek fel, legalábbis abban a szobában nem, ahol eddig, többé nem leszek ott a feleségem mellett, nem tudjuk reggelente közre fogni a kis arcát és együtt puszilgatni. egyedül ébredek majd fel, elképzelem, hogy mit csinálhat most, és a nevetése helyett csak a szoba csendjét tudom majd figyelni meg az üllői út befogadó zaját.

onnantól kezdve arra vágyom csak, hogy újra lássam őt, a ragyogó szemeit, a copfjait, hogy magamhoz tudjam szorítani az apró testét és érezzem az illatát. remélem nem veszi majd észre, hogy megtörtem ettől az egésztől. és remélem, hogy nem gyűlöl meg amiatt, mert el kellett mennem tőle.