iszonyatos szerepe van az életemben a munkának, habár öntudatomra ébredésem óta arra vágyok, hogy ne kelljen dolgoznom.

egy nagy pici alföldi városban születtem, és amikor gyerek voltam, és még a szüleim sem váltak el, akkor abból volt pénzünk, hogy a hatalmas tanyánkon - mi a városban laktunk - kurva sok birkánk volt. ezeket a szerencsétlen állatokat vagy eladtuk, vagy levágtuk a gyapjújukat és eladtuk. ez volt az első munkám, itt kellett segíteni, a gyapjút egyik helyről a másikra elvinni. volt egy tehenünk is. cecília. eladtuk, abból lett biciklink - nekem és a testvéremnek. fura módon még mindig mély sebet érzek, ha erre a cserére gondolok vissza.

az tehát, hogy nem egy falusi traktoros lettem, akinek a legfőbb célja, hogy minél ízléstelenebb módon kidíszítse a gépét - csak a szerencsén múlott.

amikor a szüleim elváltak és eladták a tanyát, meg a birkákat, akkor abból volt pénzünk, hogy a tsz-től bérelt hatalmas területeken paprikát és hagymát termesztettünk. sok verset írtam erről az időszakról, kibaszott undorító volt. megalázták magukat az emberek azzal, ahogyan reggeltől-estig dolgoztak, mint az állatok hajoltak a termésért, zsákokba tették őket és leadták az egészet a tsz-be, ahol nem koszos ruhájú, hanem számítógépes parasztok dolgoztak. persze, nekünk gyerekeknek még játék volt a dolog, de egy idő után már dolgozni kellett, és mindig reménykedtem, hogy soha nem jön el a jövőre, de eljött bassza meg, mindig eljött, és akkor hajnalban nekiálltunk és olykor két napon át is szedtük azt a szart. mivel nekem pénisz libegett a lábam között, ezért a keményebbik felét bízták rám, tizenévesen dobáltam felfelé a pótkocsira a rohadt nehéz zsákokat.
még később, amikor már tizenkettő voltam, akkor apukám - aki kőműves - segédmunkása voltam nyaranként. ütöttem a falat, hordtam a snittet, betont kevertem, maltert kevertem, téglát tisztítottam, minden szart meg kellett csinálnom, amit mondtak. ebből lett egy kis pénzem, amiből általában stoplis cipőt, meg sípcsontvédőt vettem.

egy napon, amikor borzalmas kánikula volt, cserepet vágtam formára egy padláson. a padlás melegben undorító, poros, és mivel a levegő nem mozgott, ezért a szétvágott cserepekből kiszabaduló vörös por is az én bőrömet marta. akkor nagyon elveszettnek, szerencsétlennek éreztem magam és csak egy-egy oravecz imre sort mormoltam magamban. mert akkor már írtam, dél és egy között volt az ebédszünet, annyira szerelmes voltam a kortárs irodalomba, hogy alvás helyett tandorit, orbán ottót, vagy éppen az imént említett oravecz imrét olvastam. aztán visszamentem és undorító embereknek, undorító helyeken undorító munkákat végeztem.

a gyerekkorom megtanította tisztelni a munkát. mi mást tehetnék, jóval erősebb nálam, bár nem vagyok egy törékeny alkat, mégis összecsuklik a lábam, ha a vállamra nehezedik.

most szellemi munkát végzek budapesten, és néha, amikor elmegy a kedvem ettől az egésztől, akkor eszembe jutnak azok az évek, azok a képek.

sokatok bizonyára nem így gondolja, de szerencsésnek érzem magam. lehetnék akár egy kis faluban is egy kis traktoros. hogy nem így történt, azt még ennyi idő elteltével is - őszintén mondom -, valóban csak a szerencsének tudom be.