álltunk tegnap este az asszonnyal az üres erkélyen, néztük a remek kilátást: a tizediken lakunk, a budai vártól kezdve a bozsik-stadion négy kandeláberéig tart a panoráma. mindkettőnk szeme könnyes volt. kemény napon voltunk túl. reggel hatkor keltem, hétkor már vittem le a cuccaimat a kocsihoz. maga a költözés egyébként meglepően jó hangulatban zajlott leszámítva azt, hogy előbb a gyerek, majd az asszony sírt. két haverom segített, akiknek nem tudok elég hálás lenni. az egyik hozta a kocsit, meg magát, és akkora szíve van, hogy mindannyian bekaphatjátok, mert nektek soha nem lesz akkora. a másik srác meg szobrász, és a tehetsége akkora, hogy bekaphatom én, mert nekem soha nem lesz akkora.
a kibaszott nehéz pakolás – amely során odaveszett a teljes tányérkészletem... - után elhoztam a kislányomat a bölcsiből, megmutattam neki a helyet. a háznak van saját játszótere. ebbe az udvarba még nem tört be az európai unió, olyan régi szoci játékok vannak, amik között én is felnőttem. vasból van a libikóka, a hinta alatt föld, és a homok a homokozóban legalább tíz éve ott aszalódik. de tetszett neki, mosolygott és ez mindennél fontosabb a számomra. talán megszereti ezt a helyet. amúgy egész délután a kezemben volt, nem engedett el, fogta a nyakamat. estére olyan fáradt lett, hogy a buszon elaludt. lefektettük, a fürdőszobában azt mondtam az ex-feleségemnek, hogy nagyon vigyázzanak magukra, de komolyan tényleg elbaszottul figyeljenek mindenre, mert én már nem leszek itt, hogy megvédjem őket. ezt követően kezdtünk el sírni, és én kimentem az erkélyre, mert szeretem felülről nézni budapestet, és az ex-feleségem kijött utánam.

állok a buszmegállóban. nagy táska a hátamon, laptop-táska az oldalamon, utazótáska a másikon, és egy vasalódeszka előttem. budapest legröhejesebb alakja lehettem ma délelőtt. nem fértem fel a buszra, sétálnom kellett, hogy a 7-es vonalához elérjek, ott már nem volt gond, felfértem. végig a kislányom síró arca, a szeme, meg a felém nyúló keze ismétlődött újra meg újra a fejemben, amíg utaztam. jó lett volna boldognak lenni. sétáltam a vasalódeszkával, és tök üres volt a fejem. semmi király gondolat, fasza érzés, semmi nem volt bennem, ami miatt menő lett volna ez a pillanat, hogy elhagynak, megyek az új lakásom felé, szomorú vagyok, összehúzom a szemöldökömet, és erőt sugárzok magamból. elmaradt az aláfestő zene. még csak másnapos se voltam, hogy a túlélésért kelljen küzdenem, mint hogy ezen gondolkozzak.

állok az új boltban, állok a sorban. alig találtam meg a dolgokat. itt most tényleg új minden. még a lakásban is esetlenül mozgok, dobozok nehezítik az utamat. vásároltam kakaót, meg tejet, mert a kislányom minden reggel azzal indítja a napot. vettem vécépapírt, meg kenyeret. felbattyogok a lépcsőn, bejövök az üres lakásba, megnézek minden helységet, hogy nincs-e ott valaki, aki meg akar ölni. nincs. leülök ide, és írok. végül mindig így végződik. igaz, eddig én hagytam el mindenkit. most más hagyott el engem, de a lényeg, hogy egyedül maradok. egyedül, mint a faszom. igen, így végződik, egyedül leülök és írok.