másnapos vagyok, és másnapos depressziós. töltött káposztát ettem. kólát ittam. szartam, és önkielégítést is végeztem. az ország nagy szarban, meg én is. az életben meg az az egyetlen rossz, hogy meg kell halni. de itt a karácsony. meg a szilveszter. nincs kivel szilvesztereznem. leszarom? nincs, aki megkérdezze. leszarom.

ma megtudtam, hogy a cég, ahol eddig vezető voltam, új vezetőt kap. szerdán jelentik be mindezt nekem. ma hétfő este van. ma értem fel a csúcsra, ma még király voltam, a tévében átadtam egy díjat. mi kell más, nem igaz? :) hát, ennyi volt. a többi szerdán. meglátjuk, hogyan alakul. mindenesetre felmondásra készen várom a bejelentést. egy vigasztal: a beosztottak mind kiálltak mellettem, és van, amit nem lehet megjátszani, mind letargiába kerültek. remek öt év volt. azt hiszem, én is úgy gondolom, hogy itt kell befejezni. leszophat akárki :) világbéke

tévében megy a villogás, de rohangálni nem megy? ez nem így megy.
lebaszott a főnököm.
pedig kurvára megdolgoztam azért, hogy ott legyek abban a szarban. öt évet gályáztam érte, hogy felhívjanak, behívjanak, hogy kérdezzenek, és egyszer ne én kérdezzek. hogy legyen súlya annak amit mondok. pedig aztán, jobban érdekel, hogy a sminkes lány miként borotválja a punciját, mint az, hogy pár perc múlva élő adás, meg kamera.
tévében megy a villogás, de rohangálni nem megy? ez nem így megy.
tényleg bazdmeg? akkor gyere, térdelj le elém, vedd a szádba a farkam, és masszírozd a golyóimat, drága főnököm. ha én nem vagyok, te sem vagy. elsodor a válság, és egyébként is adj hálát az úrnak, hogy még nem fojtottalak meg. napi tizenkét órát melózom azért, hogy svájcban élj, hogy a rohadt törött bokádat hévízen nyugtasd meg, ha éppen fáj.
ezt kellett volna válaszolnom.
de ehelyett csak kulturáltan elmagyaráztam, hogy mit miért csinálok, és hogy miért igazságtalan, hogy ezt mondta nekem.
megértette, és azt mondta, hogy ne sértődjek meg.
nem sértődtem meg.
kiléptem az ajtón, de csak a második boltban tudtam sört venni. amikor belenéztem a tükörbe egy rohadtul kizsákmányolt, összetört fejű faszit láttam.
ez az élet iskolája bazdmeg, ettől görnyednek meg a férfiak, ettől lesz görbe a farkunk, és ettől tudják a kancák, hogy nem az anyánk adja ránk a ruhát, hogy nem az apánk fizeti a számláinkat, meg úgy általában: az ilyen elbaszott szarságoktól lesz erős egy férfi tekintete és kézfogása.

amikor még házas voltam, akkor a feleségem nem nagyon szerette, ha sört ittam. ezért mindig próbáltam poénra venni. itthon általában dobozos söröket ittam. ha megnyitottam egyet, akkor a jellegzetes hangot úgy próbáltam meg elnyomni, hogy köhögtem egyet. erre ő mindig nevetett. egy poénnal meg volt bocsátva, hogy sört iszok. (megvolt rá az oka, hogy ne igyak, már korábban is voltak gondjaim az alkohollal) mindez csak arról jutott eszembe, hogy most, már a válást követően is bennem maradt ez a reflex. ahogy itthon megnyitok egy sört, azonnal köhögök is egyet. aztán észreveszem magam, és mosolygok. néha picit el is vörösödöm.

a lányok félnek a szüléstől, a fiúk félnek a felelősségtől, félnek gyereket csinálni. a szülés lófasz, a felelősség szintúgy. legalábbis ahhoz képest, amikor a kis lázas tekintetével néz rád, és azt mondja, hogy apa ne. de te meg tudod, hogy muszáj feldugni azt a bazi nagy kúpot a gyönyörű kis hagymakarikái közé, mert fél óra múlva lemegy a láza, és gyönyörűet fog aludni. na, ehhez képest lófasz a divat, a munka, a fizetés, a súly, az aktuális menő, nem menő, cool-lista, a fizikai fájdalom, és a különböző szerekhez való függőség. sír, üvölt, neked meg vérzik a szíved, de aztán minden megtörténik. és lám, alszik.
lement a láza, szuszog, fáradt vagy, oda a családod, egyedül élsz, és csak akkor vagy boldog, ha vele lehetsz.
kiveszel egy sört a hűtőből.
hunyorogva nézed a monitort.

 

azt szeretném kérni a jézuskától, hogy ki tudjam fizetni a számláimat, mielőtt kikapcsolják, vagy megszüntetik a munkámhoz elengedhetetlen upc-előfizetésemet. ha ez meglesz, akkor nem hangoztatom többet, hogy miért képtelenség egy felettes erő létezése. megígérem.

az utóbbi pár napban csak két dolog miatt tudok hálás lenni: a kislányomnak, mert szeret, és a sörnek, mert butít.
(ja, elmentem a koncertre, kurva jó volt. szarrá ittam magam, és néhány szobrásszal megígértettem, hogy adnak majd szobrot. volt, aki örült nekem, és sokaknak örültem én is. összességében akkor remek estét zártam. de olyan üres vagyok, hogy nem tudok jobbat írni annál, mint hogy pina. borotvált, szőrös, fazonírozott, faszos, túrós, feszes, öreg, sáros, tejfeles, löttyedt, érett, húsos, herealakú, fekete-fehér, démonizált, irodalmi, pillangós, szőke, picike, álmos, gombás, vörös, véres, boros. látom, feljöttök ide, oké, akkor három dolog miatt vagyok hálás: a harmadik, hogy nézegetitek az oldalt. a tököm se gondolta volna. csak azért kezdtem el írni, mert félek, hogy fiatalon meghalok, és a kislányom nem tudja majd, hogy milyen ember voltam. hogy mik jártak a fejemben. mégha ezek is. ti ismertétek ilyen szinten a szüleiteket? kötve hiszem. meg amúgy is. maradjon egy oldal, ahol egy ember élete le van írva. mert annyira fáj, hogy mind megdöglünk. miközben ment a tévéfelvétel, akkor is ez járt a fejemben. milyen feszültek, mennyire koncentráltak vagyunk. összpontosítunk, hogy valami nagyot mondjunk, és ha lehet pontosan, jó testtartással, hogy a tévében is jól mutasson majd. de valójában egyszer mind halottak leszünk. elképzeltem a műsorvezetőt, meg a másik vendéget is holtan. közben forgott a kamera, jöttek a kérdések, igyekeztem tisztességesen válaszolni. nos, egy sehonnani parasztként felküzdöttem magam addig, hogy behívjanak a tévébe. tényleg leszarom. mert, aki lát, az nem tudja rólam, hogy tizenévesen olyan részeg voltam, hogy összehánytam a szőnyegemet. azt sem tudja senki, hogy csak másnap reggel vettem észre a dolgot, és az volt az első, hogy írjak belőle egy verset. kósza kísérletet tettem arra, hogy eltüntessem a hányás nyomát. nem érdekelt a dolog, így a nagyjából egy méteres fröccs hónapokig ott volt a szőnyegemen. rádobtam egy fehér pólót. ott volt fél évig. akkor vette észre édesanyám. új szőnyeget kaptam. kültéri műfüvet kértem. megkaptam. boldog voltam. ha beléptem, akkor mintha egy vidéki focipálya gyepén lépkedtem volna. szóval, jobb, ha ezek megmaradnak. nem csak az a félóra youtube-videó, ami majd a tévés anyagból kijön, miután lement adásban. holtak, halottak. halott arcú műsorvezető, és holt vendég. mindkettőnek jól állt a halál.)
csak magamat nem mertem még elképzelni hullaként.
 

no, hát az a helyzet, hogy nagyon magányos vagyok. nincs kihez szólnom, már egy hete ez az érzés basz fel. nem gondoltam volna, hogy a barátságaim ennyire elhalnak a házasság alatt. pontosabban, leszartam őket. mit érdekeltek engem a barátok, amikor volt egy feleségem, meg egy gyönyörű gyerekem. most meg én nem érdeklek senkit.
van ma egy koncert, ahová elhívtam pár embert - egy haverom zenél egyébként -, de senki nem jön, mert fáradt, beteg, nincs pénze, zsidó, öreg és néger. úgyhogy életemben először egyedül megyek el egy koncertre. ráadásul a szimplába, amit alapvetően - annak ellenére, hogy egy évig mellette laktam -, nem szeretek. de kihívásnak veszem ezt a dolgot. röhejes probléma...
de ami a legjobban fáj, öregem, hogy csak egy sört szeretnék meginni valakivel, vagy csak pár szót váltanék egy olyan emberrel, akinek ugyanúgy fasza van, mint nekem. az ember nem társaloghat állandóan nőkkel. néha szükség van rá, hogy egy azonos neművel megdumáljátok, hogy mi a fasz van.
és ami még ennél is jobban fáj. tegnap ráírok a volt legjobb haveromra , hogy mizújs, erre meg visszaír, hogy szűkszavú lesz, mert egy nőt fűz. hát bazdmeg. nagyon nehezen tudom megélni a kapcsolatok fonnyadását.
szóval, ma koncert, egyedül. nem gond. semmi nem érdekel. teljesen hidegen hagy minden. pedig behívtak a tévébe szakérteni, csütörtökön lesz felvétel. na jó, készülök rá, de leszarom. tényleg leszarom. nem érdekel.
csak akkor vagyok boldog, ha esténként hozzám bújik a kislányom. kurva jó fej, az egyetlen - nyilván a szűk családomon kívül -, akit tiszta szívemből szeretek ezen a földön.
tök öncélú bejegyzés ez, tök öncélú gondokkal.
öngól, öngond.
de hát, valójában, a legőszintébben fogalmazva ezt is leszarom.
(a szegénységről akartam írni zárszóként, de nincs meg a kulcs a gondolathoz. így csak álljon itt, hogy a szegényeknek - legyen bármilyen szaros a gatyájuk, borral leöntött a felsőjük, koszos a cipőjük -, mindig a kezük a legbüdösebb. aligha szagoltatok még szegény embert, igaz? pedig azt az illatot nem lehet elfelejteni. a nyomor nyálkahártyákat felperzselő bűze. beégett a csontjaim közé.)

zsidó nőt kell elvenni palikám - mondta apám a telefonba, én meg hirtelen nem tudtam, hogy mi a faszt reagáljak erre. már korábban is furcsáltam ezt a dolgot nála. akkor a főnököm arcképét látva kérdezte azt: nem zsidó ez a csávó? 
apámról tudni kell, hogy egész életét abban a pár ezerfős kisvárosban töltötte, ahol én születtem. a vidékről meg azt kell tudni, hogy ott nem nagyon zsidóznak, hanem inkább cigányoznak a sok verekedés, erőszak és lopás miatt. szóval, nem alaptalanul. na, de vissza a zsidókhoz. szóval, apámnak nagyjából annyi kapcsolata lehetett velük, hogy látta Louis De Funest a Jákob rabbi kalandjaiban. a legnagyobb kár, amit ő érhette miattuk - és most hagyjuk new yorkot, a tőzsdét, meg az eszemlófasz dolgokat -, hogy ebben a filmben nem értett egy viccet és így nem tudott nevetni. apám egy józan gondolkodású parasztember, aki vagy abból élt, hogy birkákat nevelt fel és vágott le, vagy abból, hogy házakat épített, vagy újított fel. amikor budapestre költöztem megütötte a fülemet a zsidózás. mi ott, lent, tényleg a cigányozáshoz vagyunk szokva.
tehát, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy merrefelé változott magyarország az utóbbi években, akkor egyértelműen ezt a sztorit mesélném el neki. már faluhelyen is megy a zsidózás, pedig igazi zsidót szerintem ezek még életükben nem láttak.
ha jól számolom, akkor apámtól életemben két tanácsot kaptam. 
1. szorosan őrizzem a csatárt, és ha látom, hogy felé passzolják a labdát, akkor igyekezzek minél gyorsabban reagálni. magyarán: megelőző szerelést alkalmazzak.
2. zsidó nőt vegyek el.

segítsenek, kérem, segítsenek, éhes vagyok, éhes vagyok, segítsenek, kérem, éhes vagyok, enni szeretnék, kérem, segítsenek, éhes, éhes vagyok, adjanak kérem valamennyit, éhes vagyok, enni szeretnék, kérem, segítsenek, nagyon kérem önöket, segítsenek nekem, segítsenek, mert éhes vagyok, enni szeretnék, kérem, segítsenek kérem, kérem, segítsenek, éhes vagyok, éhes vagyok. éhes vagyok.
senki nem segített a villamoson, hatalmas tömegben két bottal közlekedő embernek. én is csak fogtam a homlokom. ha oda adom neki azt a pár forintot, ami nálam van, akkor a kislányomnak és magamnak nem tudok kenyeret venni. ott botladozott közöttünk, és mint egy kutyát, akit vernek, olyan hangon kért pénzt az ételre. hálát adok az égnek, hogy nem akadt össze a tekintetünk.
senki nem segített neki a villamoson. a hatalmas tömeg vörös tengerként nyílt szét a két bottal közlekedő ember közeledtével.
nem bántok én senkit ezért a jelenetért.
mindenki éhes.
 

ha a hétfőt nem vesszük ide, akkor már négy napja józan vagyok. pénteken végre elhagyom egy éjszakára budapestet. vonatozunk, én meg a kislányom. kecskemét a végállomás. jobb, mint a semmi, most kecskemét is megteszi. ha minden rendben lesz - és a hétfőt nem számoljuk -, akkor meglesz az egy hét berúgás nélkül küldetés. a gond, hogy nem érzem, ez miért is jó nekem...

ma olyan napom volt, mint már nagyon régóta nem. egész nap nem szóltam senkihez, és más sem szólt hozzám, persze, ha a boltban elejtett köszönömöt nem számítjuk ide. csak telefonon társalogtam, ott is röviden, bármiféle érzelmet nélkülözve. senki nem ért hozzám, és én sem értem senkihez. biztosan volt valami pillanat, amire nem emlékszem, de alapvetően nem is mosolyogtam. délelőtt még harmóniában voltam önmagammal - köcsög hippi -, de délután már olyan sok volt az egyedüllét, a csendesség, és az érzés, hogy nem tudok senkivel kapcsolatba lépni, hogy átlengtem negatívba.
nem volt kedvem inni, nem volt kedvem olvasni, nem volt kedvem dolgozni. enni sem volt, de aztán nagyon éhes lettem, így ettem. egyedül, csendben, a konyhában. majd elmosogattam. szartam is egyet. és most itt vagyok, vége a munkának, és lefekszem. egész nap nem láttam a kislányomat. még a hangjából sem hallottam semmit a telefonon keresztül.
nem szeretném, ha valaha még az életem során lenne egy ilyen napom. ilyen semmirevaló, érzelem- és érintésmentes.
ülök, féloldalasan, a forgószékem kerekei mind kitörtek. könyvekkel támasztom alá, így a parketta sem sérül, és egyenletes felületre tudom letenni a seggemet. a tévében hatalmas férfiak azt elemzik hatalmas szakértelemmel, és borzalmas magyarsággal, hogy milyen volt egy kamiont pár méterrel odébb húzni. a riporter még vissza is kérdez. régóta sötét van. csak az autók zaja hallatszik be a szobámba. üres a hűtöm, és a pénztárcám. mindenki nagyon messze van tőlem.
mi a faszt keresek én itt?

állok a konyhában, mint valami elbaszott moldáv művészfilmben, hallgatom a mikróban éppen készülő popkorn pattogását, és azon kapom magam, hogy a megfejtésen töröm az agyam. hogy hogyan jutottam ide?
a volt feleségem hozta a mikrós popkornt, amikor áthozta hozzám a gyereket. minden egyes újratalálkozás csodálatos a kislányommal. két nap alatt olyat tud fejlődni, hogy csak kapkodom a fejem. de egy picit félek is a találkozásainktól, egyrészt, mert rádöbbenek, hogy eltávolodtunk egymástól, másrészt, mert mostanában nagyon komoly sírásai vannak. az anyukáját hiányolja. hogyne hiányolná... fél éve még anyu és apu együtt voltak, ott volt a csodálatos kis gyerekszobája, a lakás, ahova született. most nagymamánál laknak, neki egy kisebb és csúnyább szoba jutott, apa nincs ott, apa egy másik, még idegenebb lakásban lakik. én is üvöltenék. üvöltöttem is.
nagyon nehéz ezeket a hisztiket elviselni ép ésszel. beleszakad a szívem. alig várom, hogy sörözzünk, és elmondjam, hogy hát bazdmeg, kislányom, nekem sem volt kurvára elköltözni a lakásból, én is anya mellett lennék a leginkább, de ez van. minden egyes napot sikerként könyvelek el, amit túlélek. csak sír a kislányom, én meg - fájdalmas leírni, de megfogadtam, hogy itt nem hazudok -, haragszom rá, mert nem ugyanaz a felszabadult, önfeledt kisgyermek, aki mindig is volt. persze, ezek a sírások csak néhány percesek. és azt is tudom, hogy nem rá haragszom. hogyan is lennék képes? ő tart életben, az egyetlen csodálatos dolog az életemben az ő. csak ő. és nekem már soha senki más nem lesz fontos. csak ő.
és ott van a volt feleségem. nem tréfából vettem el. nagyon szerettem, és nálam aligha lesz ember, aki őszintébben szerette volna. és most gyűlölöm. nincs ember, aki nagyobb kárt tett volna bennem. tönkretette az életemet. természetes, hogy úgy érzem, néha fél perc alatt ki tudnám vágni a harmadikról. boldog ember voltam, a világ legboldogabb embere, és most az vagyok, aki. korábban nem értettem azokat, akik csövesek, alkoholisták, vagy csak végtelenül megtörtek lettek amiatt, mert elhagyta őket az asszony. és bazdmeg, magamon érzem: el lehet halni emiatt. gyönyörű, fiatal, sőt, szemtelenül fiatal család voltunk, akikben mindenki gyönyörködött. kinek lett jobb? kinek lett jobb a válástól az élete? én megtörtem, aligha hiszem, hogy a gyerek jobban járt, és ő...
sokan kérdezték, hogy más férfi miatt hagyott-e el? erre mindig azt válaszoltam, hogy nem tudom, de rohadtul nem is érdekel. legyenek boldogok, maradjanak együtt sokáig, ha van ilyen. vagy csak a keserűség mondatta ezt velem, vagy valami valóban megtört közöttünk. de én a szétköltözésünkig szerettem. nincs olyan ember a földön, akiért ennyire aggódnék, akit ennyire szeretek, és akit ennyire gyűlölök is egyben.
csak egy királylányom maradt. szétszakad a szívem. nekem már csak ő van. csak ő, ő maradt meg nekem.
állok a mikró előtt, és átkozódom, hogy nem tudok sírni. így alakult, pali, egy életet nem lehet tragédia nélkül végighajókázni. na ja. nem lehet. kiöntöm egy zöld tálba a popkornt, óvatosan belépek a szobámba, a kislányom már hangosan szuszog. percekig csak nézem a csodálatos arcát a félhomályban. nincs a földön olyan nyelv, nincs olyan szó, ami körülírná a boldogságomat, ha vele lehetek, ha láthatom.
ilyenkor eszembe sem jut, hogy vajon kinek volt ez az egész jó. kinek érhette meg, hogy hármunkkal mindez így történjen meg.
 

valójában nagyon kevés dolog tud úgy lázba hozni, mint a labdarúgás. a foci bazdmeg. állsz, felnézel, és szemben jól megtermett ellenfelek, akik arra törekednek, hogy elvegyék tőled a labdát. őket kell átbasznod. fellökheted, kicselezheted, átvághatod, provokálhatod őket, mindegy hogyan, a lényeg, hogy ne te térdelj előttük várva, hogy a szádba engedjék a jóságos gecit.

úgy volt, hogy focista leszek. gyerekkoromban, ha nem a földeken  voltunk, akkor a lakásunk melletti játszótéren fociztunk. egy kis faluban nőttem fel, így ott nem grundnak hívták, hanem játszótérnek. ha nem volt iskola, akkor reggeltől estig ott voltunk. passzolgattunk, kapura lőttünk, dekázgattunk, és játszottunk. törvényszerű volt, hogy egy csapatba kerülünk. először otthon játszottunk, és nem ment rosszul. ez persze csak egy megyei bajnokság volt, de legalább ezen a szinten a legmagasabb osztály. budapesten ez a blasz egynek felel meg. volt, hogy veretlenül lettünk bajnokok.

szóval, úgy volt, hogy focista leszek, így egy enbé kettes csapathoz igazoltam, kecskeméten. hamar beilleszkedtem, ha nem is lettem vezér, de nem ment rosszul a játék, simán megugrottam a szintet, egy osztállyal fentebb sem lett volna gond. csak időközben azt éltem meg nehezen, hogy egy kis faluból egy viszonylag nagy városba kerültem. minden idegen, és végtelenül más volt, mint otthon. egyedül voltam, messze a család, a nyugalom. ráadásul egyre komolyabban vettem a verseket, egyre többet ittam, és más egyéb használatos szerek is elém kerültek. kiöregedtem, várt az eggyel fentebb levő korosztály, de addigra már eldöntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. nem leszek focista. mondhattak bármit, hiába maraszaltak, hazaigazoltam. ekkor még csak tizenhat-tizenhét lehettem, de rögtön a felnőttek között játszottam. az ottani blasz egynek megfelelő szinten, gyerekként a felőttek ellen, egykori enbé egyes játékosok ellen.

azon a nyáron volt, hogy reggel héttől este ötig kőműves voltam. aztán este hattól egészen nyolcig egy nagyon kemény alapozó edzésen vettem részt. olyan erőm volt, hogy az leírhatatlan. nem csoda, hogy kitűntem a felnőttek közül is. védő voltam, és a legjobb csatárok is megfulladtak mellettem. ekkor már volt három bokaszalag-szakadásom. egy edzésen egy teljesen ártalmatlan szituációban szereltem, és egy ütemtelen belépőnél beleszálltak a bokámba. csoda, hogy nem tört el, megúsztam. ez elindította a lavinát. összesen hatszor szakadt el a bokámban a szalag, legutolsó alkalommal úgy, hogy visszafelé futva ráléptem a csapattársam lábára, és aláfordult. az ország legjobb sportorvosához vittek el, azt mondta, hogy az egyik bokámban a szükséges háromból egy szalag már teljesen eltűnt. hát itt álltam. hívott egy enbéhármas csapat pénzért. tekintve, hogy éppen annak a hét évnek a kellős közepén jártam, amikor ittunk, csunyálkodtunk, és ha nem volt pénzünk, akkor kaját loptunk, hogy ne halljunk éhen, ezt nem éreztem olyan rossz teljesítménynek. volt, hogy másnaposan mentem meccsre. még sokkal fiatalabban, de ezt még én is szégyellem, ezért az akkori koromat se merem leírni, részegen edzésre. pár tízezret kerestem a focival, de ahová hívtak, ott már kiegészítő fizuként is fel lehetett volna fogni a keresetet. nemet mondtam.

kecskeméttel végül besokalltam, feljöttem budapestre, és azóta nem focizom. csak az érmek, meg az emlékek súgnak arról, hogy jó voltam.

és hogy mindezt miért írom le?

mert pénteken újra focizom majd. a munkám miatt alig van időm, így nagyjából negyedévente jutok el oda, hogy játszhassak. persze már csak haverokkal, amatőrökkel, csak a játékért. nehéz vele szembesülni, hogy már nem úgy mennek a szerelések, hogy nem ismerem a társaimat, és nem tudom hova futnak, hova indíthatnám őket egy-egy mélységi, lapos passzal. még csak játékvezető sincs. se közönség. a taps, a bravó is úgy hiányzik. és az öltöző. hogy egy kibaszott csapat vagyunk. az egyetlen közösségi dolog, amivel kibékültem az évek során. én mindig különc voltam, de pont ezért szerettek. kell egy olyan fasz is a csapatba, aki olyan, mint én.

de a legjobban mégsem ezek, a meccsek, a nézők, hanem a játszótér, a grund hiányzik. szarrá röhögtük és fociztuk magunkat. csodálatos gyermekévek.

emlékszem, általános iskolai ballagásomnál valamiért egyszer csak kurva rossz kedvem lett. sok rokon, virágok, fénykép, mosoly, lófaszdolgok. nem kedvelem én ezt. ültem, és csak egy pina tett volna boldoggá. és akkor az egyik valahonnan szalasztott rokon elővett egy labdát, ő azt adta nekem ajándékba. én fasz, pár perc múlva sportgatyában, koszos pólóban fociztam az udvaron, szarva a díszseregre, az öltönyökre, az ilyen eseményekre felvett giccsesebbnél giccsesebb ékszerekre. akkor azt kívánták nekem, hogy találjam meg az életben azt, ami legalább olyan boldoggá tesz, mint ez a labda.
rendben, mondtam, és telibe lőttem a focikapunak használt bejárati kapunkat, majd vihogva rohantam a labda után.
előttem volt még minden: kecskemét, a sör, a cédák, budapest, a házasság, a kislányom, a válás, és ez a mostani péntek is...

alapvetően, ha személyes dolgokról írok - ha versbe kezdek, vagy bármi másba, most éppen blogbejegyzésbe -, akkor csak egy kikötésem van, hogy leszarom, mit gondoltok. ti, olvasók. voltam költők, faszszopó írok között, és valahogy soha nem vette be a gyomrom, hogy ezek foglalkoznak a kritikával. hogy utat keresnek maguknak, mint alkotó emberek - más véleményei alapján. persze, engem is érdekeltek a vélemények, azt hiszem nagyjából addig, amíg rá nem jöttem, hogy nincs isten. (de jó lenne, ha lenne pedig.) szóval olyan húsz éves koromig. ezek meg ránccal a szemük alatt, ősz fürtökkel arra figyeltek, hogy minél jobban megdicsérje őket valaki. azt hiszem ez az értelmiségi szoptatás.
szóval ez az egy dolog vezérelt, amikor még papírra írtam, és most is, amikor számítógépen végzem el ugyanazt a folyamatot. hogy leszarom mit gondoltok.
mégis, az utóbbi pár napban ellentmondtam magamnak, és nem jöttem ide. nem akartam, hogy azzal fárasszalak benneteket, hogy üres vagyok. hogy fáj, hogy rossz. ki ne tudná, karakterek ezreit köptem ide azzal a céllal, hogy kiírjam magamból a gennyes fájdalmat, a szenvedést, amit a családom hiánya okozott, és még okoz ma is.
de aztán úgy voltam vele, hogy legyen tartásom. továbbra is leszarom az olvasókat. tőlem megdögölhet mindenki, senkit nem kértem, hogy ide jöjjön, vagy hogy engem olvasson.
az ember nem azért ír, hogy másoknak örömet okozzon. nem azért kezd bele egy történetbe, hogy a megjelenést követően hátba veregessék. egy író, egy költő nem vágyik elismerésre. csak arra vágyik, hogy önmagával szemben győzzön, hogy percekre megszabaduljon attól a tébolytól, ami a kibaszott fejében döng. ami miatt valamelyikünk alkoholista, valamelyikünk szatír, valamelyikünk öngyilkos, vagy éppen csak egy roppant kellemetlen, örökké szarrágó ember lesz.
én például hálát adnék - kinek? -, ha a büdös életemben egy sort sem írtam volna le. ha nem érezném azt, hogy írnom kell. rohadtul nem hiányzik ez az egész, unom, mint a szart, rosszabb, mint az alkohol, amely egyébként is féregként bújik bele az emberbe. és még csak nem is vagyok sikeres. ha végignézünk a pályámon - ha változás állna be, sem lenne - azt látjuk, hogy nem létezik. semmiben nem különbözöm attól a cigánylánytól, aki abban a boltban söpri össze a koszt minden nap, ahová én vásárolni járok. persze, akkor sem lenne ez másként, ha a köteteimmel lenne tele az összes könyvesbolt. a versírás, az írás egyáltalán nem különleges dolog, évszázadok óta művelik, az emberiség egy velejárója. éppen csak arra gondoltam, hogy semmi nem marad belőlem. kosz mindig lesz, ember is lesz, aki majd összeszedi. de hogy az a cigánylány csinálta meg mindezt a 2011-es esztendő vége felé abban a boltban. arra csak én emlékszem majd még néhány hétig, aztán már én sem.
ez akkor is zavar, ha tényleg azt vallom: jobb írásvágy nélkül leélni egy életet. bármiféle alkotási vágy nélkül. csak a baj van vele, az ember megőrül az egésztől. üres lesz, roncs lesz, és a végén még elkezdi érdekelni az, hogy mit gondolnak róla, vagy a munkájáról az emberek.
na abból nem esztek, bazdmeg.
 

sajnos nincs semmi olyan, amiről írni tudnék, vagy úgy érzem, hogy el kellene mesélnem. gondoltam, hogy írok egy kicsit a faszomról, mert arról mindig tudok beszélni, de nem.
talán, majd holnap.
 

baromság az egész, de mégis. korábban olvastam egy könyvben: ha úgy alszol, hogy a lábad az ajtó felé van, akkor beteg leszel, szar kedved lesz, meg ilyenek. amikor ezt elolvastam éppen a legnagyobb fellángolásban voltam, hosszú volt a hajam, próbáltam minél több botrányt okozni, nem volt olyan nap, hogy ne ittam volna. kamasz voltam. leszartam a könyvet, de azért mégis, fordítottam egyet az ágyon. aztán, hogy emiatt, vagy más áll a dolog hátterében, de jobb lett az életem, lenyugodtam, kissé tartalékra kapcsoltam mindenféle káros anyag szervezetembe való bejuttatását stb.
fel sem tűnt, hogy mióta az új lakásban vagyok, úgy alszom, hogy a lábam az ajtó felé van. hogy mennyire szarul voltam az elmúlt egy hónapban, nem kell ragoznom. szóval, még most sem hiszek különösebben az egészben, de fordítottam egyet az ágyon, kissé átrendeztem a szobát, ahol lakom. egyrészt, sokkal jobban tetszik, jobb érzés benne mozogni, másrészt, délután kurva jót aludtam.
nem mondom, hogy ennek van reális alapja, mert baromságnak tartom az egész feng shuit, de egyszer bejött, hátha most is. mert alapvetően a tökömnek van kedve állandóan azon rágódni, hogy milyen szar helyzetben vagyok, muszáj valamibe kapaszkodnom. ha egy ágyon, meg egy néhány szekrényen múlik a dolog, akkor rajtam ne múljon.
maximum ezzel is ugyanúgy leszek, mint a házassággal, hogy legalább megpróbáltam.
 

1 kellemes ébredés

2 főnöki lebaszás korán reggel

1 megoldott probléma

1 szánalomból kapott hideg rántott hús kemér nélkül

5-6 interjú

1 majdnem megvert operatőr

1 "ha tényleg át akarsz baszni a kerítésen, akkor gyerek ki bazdmeg" beszólás tőlem

1 elsunnyogás

1 tej a gyereknek 1 kiló kenyér nekem

8-9 óra újabb munka

1 boldog pillanat (amikor megölelhettem a gyerekemet)

1 gyönyörű dal elgagyogva (tili-toli muzsika, táncol a kis zsuzsika)

3-4 hányásfolt, 1 a kis lábán

2 lágy tojás, már kenyérrel

3-4 öngyilkos gondolat

2 liter víz

1 agyonbaszott kurva lélek

1 agyonbaszott kurva nap

5 öngyilkos gondolat

aki nálam szegényebb, azt úgy hívják, hogy hajléktalan.
még korábban írtam egy verset arról, hogy édesanyám - aki egyedül nevelt fel engem és a testvéremet - nem egyszer úgy vészelt át hónapokat, hogy a fizetését követően alig pár ezer forintja maradt. És itt most nem ötezer, hanem két-, maximum háromezer forintra kell gondolni.
no, hát nem tudom, hogy ki a fasz mondta, hogy a történelem ismétli önmagát, de mintha egy szociális burok venne körbe, amiből nem tudok kitörni: úgy vagyon a helyzet, hogy nekem nincs már ezer forintom a hátralevő tizenöt napra, amikor újra fizetést kapok. kenyér, vaj, májkrém. túlélek. és beleszakad a szívem, hogy nem tudom kényeztetni a gyerekemet. igaz, legalább szeretem. de szeretném már úgy szeretni, hogy tele van a zsebem és a hasam. már az sem érdekel, hogy kinőtt, elhordott ruhákban járok, miközben szívem szerint a márksz end szpenszerből venném minden cuccomat, csak neki tudjak legalább egy új pulcsit venni...

amikor kölyök voltam, akkor év elején egy-egy tankönyvemet kinyitottam a hátsó oldalaknál, és üzeneteket hagytam. ilyeneket, hogy "összejöttél már x-y-nal?", "megjött-e már a spermád?" - igen, talán kevesen emlékeztek rá drága férfi társaim, de mi is ugyanúgy vártuk az apró pici srácokat, mint a hölgyek az első vérzésüket -, vagy "sikerült megnyerni a focibajnokságot?'".
hát valami hasonlót írok most akkor ide, mivel előrelapozni nem tudok: pálom, sikerült leküzdened a forintos gondjaidat?
 

ma tényleg rikta szar napom volt. nem véletlenül írtam az előző posztban, amit. az életem sajnos pár hónapja gyökeres fordualatot vett, és a fiatal, boldog családapa, aki voltam, elveszett, összetört, szétzúzták. a fiatal persze megmaradt, huszonnégy, ennyi a korom, ezzel nem lehet mit kezdeni. de hogy ilyen gyökeres fordulatot vegyen az életem, azt nem hittem. ha nem is voltam gazdag, de volt feleségem, gyerekem, egy lakás, amit megszerettünk, a munkám alapvetően nem volt vészes, ki lehetett bírni, mert biztonságban voltam, ott voltak ők ketten, akik megóvtak, támogattak mindnben. aztán egyszercsak vége lett. asszony bejelentette, hogy nem szeret, és tulajdonképpen elhagyott. egy hónapja lakom tőle és a gyerekemtől külön. a gyerek hetente legalább háromszor nálam alszik, és sokszor délelőtt is odautazom hozzájuk, hogy elkísérjem a bölcsibe, így nagyjából mindennap látom, ha nem is órákra, de percekre. persze, ez a korábbi álapotokhoz képest siralmas, de még így is jobb, mint hogy egész nap a gondolataimmal legyek. az elköltözés óta kétszer voltam boldog: amikor nem kellett kifizetnem az előző lakás utolsó bérleti díját, és amikor végre felszabadultan tudott létezni nálam a kislányom. és akkor ne szépítsünk, ma olyan szar napom volt, hogy tényleg véget vetettem volna mindennek. korán kellett dolgoznom, egész nap ötleteket gyártottam, kreatív voltam, kerültem a sablonokat, a főnököm mégis csak csesztetett, basztatott, ütött és vágott. ha az ember élete szar, akkor a munkájába menekül, próbál ott sikerélményeket szerezni. no, mivel nekem ez sincs meg, ezért olyan volt a hangulatom, mint egy kidöntött sírkőnek. aztán este az ex-asszony áthozta a gyereket, aki gyönyörű, fenomenális, hihetetlenül inteligens, és édes. elfogultság nélkül, azt is megírnám, ha buta és ronda lenne. miközben altattuk - itt nálam nincs kiságya, egy ágyban alszunk - odafeküdtem mellé, és ő megsimogatta a fejemet. az apró kis keze tonnányi rossz kedvet masszírozott le az arcomról, finom, meleg érintése megnyugtatott. még ha csak percekre is. de elégedett voltam azzal, hogy ő ott van, én meg mellette és simogat közel kétéves komolyságának minden bájával. csak miatta, és egyedül ő érte érdemes ezt tovább csinálni. a kislányom ma megmentette az életemet, és emiatt örökké hálás leszek neki.

ha nem lenne gyerekem, akkor most, 2011. október 31-én, 10.13-kor lenne az a pont, hogy felmennék az épület tetejére, ahol lakom és levetném magamat a picsába.
észrevétel: öngyilkosjelöltek, csináljatok gyereket.

ez a mosógép-nélküli lét egyre elviselhetetlenebb. az alsónadrágjaim és a tartalék fecském a szennyesben, így most pamela andersont játszok és nem veszek alsót. egyébként egész jó. de van árnyoldala is a dolognak: az imént odacsípte a herémet a cipzár és csak nagyon trükkös mozdulatokat követően tudtam kiszabadítani legjobb barátomat a vasfogak közül. ilyen sem volt még velem, szóval ennek állítson emléket ez a poszt. és most elmegyek lemosni a vért a kezemről.
(lófaszt)

szinte kereken egy hónapja, hogy felrúgtunk mindent, kiköltöztünk a lakásunkból és én a ferenc körútra, a kislányom és a volt feleségem az anyósékhoz, haza. hogy mennyi szar történt velem azóta, megörökítettem, vissza lehet olvasni. voltak rosszabb dolgok, amiket nem írtam meg, és voltak jobb dolgok is, amiket szintén megtartottam magamnak. ezek megörökítésére még nem volt megfelelő pillanat. ma mindenesetre, különválásunk sajátos születésnapjaként csodálatos napom volt. eddig csak feszengett nálam a kislányom, vagy az anyját hiányolta, vagy kevésbé bújt hozzám, vagy egyszerűen csak feszültebb volt, mint egykor, otthon. de ma... végre felszabadultan ökörködött, szopatott a sajátos kis vicceivel, ölelgetett, csókolgatott, és egy-két hisztit leszámítva csillagos ötösre vizsgázott európai viselkedésből. elvittem a margitsziget azon részére, ami az egyik legfontosabb terület a számomra budapesten. újra éreztem a víz vonzását, vonaglott a homályos sár az iszapos teknőben, sikoltott, de mégis néma marad, és évszázados közönnyel viselte a testének simaságát felsértő hajókat, uszályokat. köveket dobáltunk a vízbe, vagyis én adogattam a kezébe, ő meg hajigálta befelé a nagy folyóba. duna. már a nevét is tudja. nagyon jó érzés volt őt ott látni, azon a parton, kissé már félhomályban, mintha a folyó egy láthatatlan zsilipként működött volna közöttünk, és a szünet nélkül örvénylő, morajló, lámpafényben sápadtan az alváshoz készülő város között.

soha nem értettem azokat, akik meglepődnek azon, hogy szeretek egyedül inni. az emberek szomorú dolognak tartják, és a közhiedelem szerint csak az iszik egyedül, aki ökör, vagy alkoholista. én sűrűn hódolok ennek a hobbinak, valójában roppant mód csábító a számomra az alkohol és a microsoft world office. inni és közben írni csodaszép. szerencsére megtanultam vakon gépelni, így a legtöbbször félmeztelenre vetkőzöm, becsukom a szemem, és úgy írom a dolgaimat. ilyenkor úgy érzem, mintha zongoráznék. gyönyörű, megismételhetetlen pillanat mind, aminek külön pozitívuma, hogy az a sok odaégett gondolat, ami a fejemben cikázik, megmarad. én meg geci módon feltolom a netre az egészet, és abban reménykedem, hogy egy homokos végül erre veri ki.

ha már itt tartunk. elromlott a fürdőben a konnektor. nem tudunk mosni. az összes alsóm a szennyesben, és az erre az esetre tartalékba félretett hereszorító fecskémet ma elhordtam. mindezt csak azért, hogy ünnepien bejelentsem: nulláról egyre módosult az egy száll faszban megírt posztjaim száma.

az egész napot végigírtam, és már egy ízem sem kívánja, hogy klaviatúra után nyúljak, de sajnálom a pillanatot, mert most így, fürdés és szarást követően tisztának érzem - mentálisan - magam. ráadásul részeg sem vagyok, ami roppant pozitív, imádom érezni magamban az erőt, amit csak a józanság adhat meg.

több dolog is motoszkál bennem, de most leginkább az, hogy merkel, az a ronda német politikuspina azt mondta, hogy euró, vagy háború.
vissza lehet kérdezni embereket, már a kétezres évek elején arról beszéltem, hogy 2011-ben, de legkésőbb 2012-ben háború lesz. érezni a világon, hogy vért kíván. a világ gócpontjai izzanak, ráadásul válság is van, aminek elkerülhetetlen velejárója a harc és az emberélet ok nélküli kioltása. úgy érzem magam, mint az autós, akinek nincs kedve bevenni a kanyart. annak idején még a zenekarom nevének is azt adtam, hogy disarm. azaz, lefegyverezni. szóval, ha valaki, akkor én utálom a háborút, nincs kedvem bevenni a kanyart, de látom a táblákat, hogy közeledik, látom, hogy fordul az út, és ez megrémiszt. tudom, hogy ha háború lesz, akkor elszakítanak a családomtól, elvisznek és megölnek. nem élem túl..
sajnos nem bízhatunk abban, hogy az elnyomó országok majd kulturáltan bánnak a civilekkel. gyilkolni fognak, erőszakoskodni, gyermekeket vernek meg, elvágják majd a torkukat, a nőket tízesével erőszakolják meg, a férfiakat kínozni fogják. csak mert háború van. gondolom röhejes ezt olvasni, de tényleg be vagyok szarva. sokszor gondoltam rá, hogy ha kitör a háború, akkor egyszerűen csak fejbe lövöm magam, oszt kész. de már van egy lányom, plusz a családomat, a szüleimet sem akarom stresszelni azzal, hogy kinyírom magam.
ha háború lesz, akkor ennek az országnak vége. nem lesz többé magyarország. nincs semmi, ami megvédjen minket. aprók, védetlenek, meztelenek vagyunk, mint egy csecsemő. a tarkónkra basznak majd egyet egy vascsővel, és végünk. még csak gödröt sem kell ásni, apró helyen elfér mindannyiunk teteme. így halunk majd meg.
merkel bűn ronda, de legalább őszinte. hálás vagyok neki, mert kimondta, de bassza meg. boldogok a tudatlanok.
jön a kanyar, de akkor én inkább mostantól becsukom a szemem és megpróbálom tartalmasan eltölteni a hátralevő időt.

kilenctől tízig tartó skálán mennyire vagyok depressziós, ha kisgatyában dolgozom végig a napot, miközben alig eszem, finom bort iszogatok, és a meglévő két lily allen albumomat hallgatom a déli hírektől kezdve egészen sötétedésig, sőt még most is, miközben ezt írom, és Patrick Bateman legendás táncát másolva rázom oda a seggemet a fürdőszoba csapjáig, miközben azt énekelem, hogy "Fuck you Fuck you very, very much cause we hate what you do"?

2011.10.23.
ezt írjuk most.
úgy érzem, hogy minden nő egy utolsó büdös kurva, és minden más nemű egyed egy unalmas pöcslógató faszkalap.
remekül esik a bor.
alapvetően ez is rájátszhat az érzéseimre.
szóval drága 2011.10.23.
maradj ma mögöttem.
már 2011.10.24. lesz mire lefekszem
és már nem akarom ezt érezni.
nem akarom a gyűlöletet.
faszszopó emberek.
egyébként kevesen tudják helyesen leírni hogy faszszopó.
a legtöbben fasszopónak írják.
nem helyes.
nem az.
maradjon ez is mögöttünk.
ja, ez meg nem vers akart lenni.
csak a bennem ólálkodó rossznak mindössze a 20 százalékát sikerült kiadnom magamból.
pedig szokott sikerülni.
ha csak sorokat egymás mögé teszel az nem vers.
ha befejezek itt egy posztot akkor mindig megkönnyebbülök.
úgy érzem oké mehet tovább minden.
folytathatom az életemet.
de most nem.
bennem van még 80 százalék.
düh.
rum.
bor.
nem szabadna ilyen csúnya rossz dolgokra gondolnom.