a kétezres évek elején, kecskeméten egy boltban dolgoztam. az volt a dolgom, hogy az érkező termékek - roppant elbaszott dolgokat kell itt elképzelni -, vonalkódjait felvittem a számítógépre.

volt egy lyuk, ha úgy vesszük iroda bazdmeg, ahol én dolgoztam, meg a boltvezető. negyvenes, szottyadt mellű, vodka leheletű, kiéhezett asszonyok voltak a munkatársaim, akik odavoltak értem, mert fiatal voltam és nem beszéltem velük úgy, mint a férjeik. akkoriban már újra csak ittam, hét napból hatot nagy valószínűség szerint részegen zártam. szegedhez buta voltam, kecskeméthez viszont túl okos, már tudtam, hogy nem taníthatok tandorit, így a főiskolát abbahagytam.

nem nagyon szeretem az emberek nélküli létet, ezért gyakran kimentem a boltba, hogy felváltsam valamelyik alkoholista asszonyt. a legtöbbször a zöldségeshez mentem oda, kiküldtem cigizni - meg vodkát inni -, én meg két kígyóuborka lemérése közben próbáltam csajozgatni. egészen hihetetlen arányban bejött a dolog, talán máshogy tudtam megfogni a répát, félbevágni a retket, vagy szomorkásan ránézni egy még félig éretlen paprikára, mint a többség, ezért sok mosolyt, kedvességet, és némi cicit is kaptam.

már ritkán voltam másnapos, de ha csak pezsgőre, ráadásul pár száz forintosra volt pénzem, akkor másnaposan érkeztem. a szag miatt nem volt gond, a munkatársaimból is ugyanaz a gyomorszag áradt, de halkan kellett hánynom a vécében, hogy ne hallják.

rágóért többet nem kellett fizetnem, csak levettem a polcról, és annyi. ha lebaszott a főnök, akkor elvettem egy lekvárral töltött, köcsög módon mosolygó mackót, befaltam a vécében és ment tovább az élet.
ez volt az én büntetésem.
visszagondolva, roppant központi szerepet töltött el akkori életemben az a vécé.

az aranyeremet is ennek a boltnak köszönhetem. pont a tizenkilencedik születésnapomat ünnepeltem - háromnegyed hatra be kellet érnem, ha délelőttös voltam -, amikor hajnaltól egészen éjfélig dolgoztunk egy leltár miatt. sok szar melót csináltam már, de akkor tudtam, hogy ennek nyoma is lesz, mert kibaszottul sántikálnom kellett hazafelé. otthon csak némi száraz martinit dobtam magamba, írtam egy verset és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy tizenkilenc éves ember nem így ünnepel, ha születésnapja van.
alig több mint fél évet dolgoztam a boltban, onnan jöttem fel budapestre. az utolsó napomon ajándékot kaptam a munkatársaimtól, volt, aki örült, de volt olyan is, aki sírt, hogy elmegyek.

tulajdonképpen a többség jobb sorsot érdemelt volna annál, ami jutott neki, de le merem fogadni, hogy legtöbb szerencsétlen még mindig ott toporog hajnalban az előtt a kibaszott ódon ajtó előtt, amire az volt felírva, hogy "személyzeti bejáró" és amin én olyan rohadt módon utáltam belépni.