nagyon nehéz erről írni. tényleg vidám akarok lenni, boldog. aztán nem megy, most benne ragadtam a másnapos depresszióban egy picit. szerdán nagyon durván lerészegedtem, reggel hatra értem haza, délben ébredtem, és már dolgoznom is kellett, de két órán keresztül kellett nyugtatgatnom magam. valami pánikszerű dolog tört rám, ilyen még nem volt, úgy éreztem, hogy senki nem szeret, és valamiért attól rettegtem, hogy valaki megkésel. pedig egyedül voltam a lakásban. a feleségemet kérdeztem, hogy ugye szeret a kislányom, ugye szeret. pár órába tellett, amíg elhittem magam is. egy nagyon vékony, szúró érzést kell elképzelni a szívedben, és a lelkedben. olyan volt. mintha egy apró fúrófejet mozgattak volna a térdízületeid között.

ma reggel ismét vagy háromnegyed órát utaztam, hogy vele legyek. csak ő számít nekem. ahogy odaértem odabújt hozzám, és úgy éreztem, hogy ennél nekem több nem kell. mosolyog, szeret. tud már szeretni. nincs még két éves, de kérdezi, hogy apa ez mi, apa az mi. soha nem kell semmi más csak hogy érezzem az illatát, halljam a hangját, hogy ott legyen még velem egy picit, amíg én itt vagyok.

a játszótér mellett álltunk, azzal játszott, hogy a kaput ki-be csukogatta. a játszótéren egy hajléktalan ült a padon, körülötte három közterületes. jött a rendőrautó, beültették a csövest, és még a mellettünk elhaladó cigánygyerekek is csak azt mondták, hogy szegény csöves, miért nem maradhat ott, ahol van. amikor elhaladt mellettünk a rendőrautó, összeakadt a tekintetünk. a világ legutolsó emberének ábrázatával nézett rám.

nagyon rosszul tudok lenni, ha azt látom, hogy egy emberre rá van akasztva egy reklámtábla. ha az ő teste mozgatja a reklámfelületet. hogy sétál, mert mozognia kell. kevés megalázóbb dolgot tudok elképzelni. megjegyzem a cég nevét és rárakom a fekete listámra. az embert meg csak sajnálom és remélem, hogy kihúzza a szarból a munkáért kapott pénz.

egyre többet gondolok a halálra, bármennyire is röhejes. imádok élni, a világ legjobb dolga mind az élethez köthető. valamiért mégis ez a szar mozgat, rettegek a haláltól. amíg itt van a gyerekem, addig egészen biztosan nem ölöm meg magam, de félek, hogy nélküle csak fosként maradnék itt, nem lennék más csak egy tégla, vagy egy elhalt faág, vagy nem, ezek szép dolgok: maradjunk a fosnál. a halál a véremben van, írtam már, hogy rengeteg öngyilkos volt a családomban. nyilván ezért érdekel, meg akarom érteni a helyzetet, fel akarom fogni, amit nagyon nehéz, hogy ha egyszer elszállsz, akkor vége, nincs paradicsom, nincs mennyország, nincs következő esély, vagy nirvana, vagy a tököm tudja mi. csak a tested van, jó nagy semmi, meg azok, akik itt maradtak. szóval, amíg a kislányom van, addig én is vagyok és kitartok. de egyre fájdalmasabbnak érzem a létezést, és ez megint egy olyan érzés, amit nagyon nehéz elárulni, elmondani. az ember tudja, hogy kő, vagy puding: érzékeny, nyitott a világ rezdüléseire, vagy bezárkózott. szóval én puding vagyok, és egyre nehezebben fogadom be az élettel járó érzelmi tölteteket. még a boldogság megélése is elképeszt, kiterít, felborít. tréfás, de néha az is fáj. és igen, ez az egész úgy hangzik, mint egy nyafogós kurva krákogása, akinek a torkán akadt a savas geci, de akkor is létezik, bennem van, és vagy leírom és próbálom megérteni, vagy feladom a picsába az egészet és elhúzok innen. a kurva anyját minden érzelemnek.