aki nálam szegényebb, azt úgy hívják, hogy hajléktalan.
még korábban írtam egy verset arról, hogy édesanyám - aki egyedül nevelt fel engem és a testvéremet - nem egyszer úgy vészelt át hónapokat, hogy a fizetését követően alig pár ezer forintja maradt. És itt most nem ötezer, hanem két-, maximum háromezer forintra kell gondolni.
no, hát nem tudom, hogy ki a fasz mondta, hogy a történelem ismétli önmagát, de mintha egy szociális burok venne körbe, amiből nem tudok kitörni: úgy vagyon a helyzet, hogy nekem nincs már ezer forintom a hátralevő tizenöt napra, amikor újra fizetést kapok. kenyér, vaj, májkrém. túlélek. és beleszakad a szívem, hogy nem tudom kényeztetni a gyerekemet. igaz, legalább szeretem. de szeretném már úgy szeretni, hogy tele van a zsebem és a hasam. már az sem érdekel, hogy kinőtt, elhordott ruhákban járok, miközben szívem szerint a márksz end szpenszerből venném minden cuccomat, csak neki tudjak legalább egy új pulcsit venni...

amikor kölyök voltam, akkor év elején egy-egy tankönyvemet kinyitottam a hátsó oldalaknál, és üzeneteket hagytam. ilyeneket, hogy "összejöttél már x-y-nal?", "megjött-e már a spermád?" - igen, talán kevesen emlékeztek rá drága férfi társaim, de mi is ugyanúgy vártuk az apró pici srácokat, mint a hölgyek az első vérzésüket -, vagy "sikerült megnyerni a focibajnokságot?'".
hát valami hasonlót írok most akkor ide, mivel előrelapozni nem tudok: pálom, sikerült leküzdened a forintos gondjaidat?