ma olyan napom volt, mint már nagyon régóta nem. egész nap nem szóltam senkihez, és más sem szólt hozzám, persze, ha a boltban elejtett köszönömöt nem számítjuk ide. csak telefonon társalogtam, ott is röviden, bármiféle érzelmet nélkülözve. senki nem ért hozzám, és én sem értem senkihez. biztosan volt valami pillanat, amire nem emlékszem, de alapvetően nem is mosolyogtam. délelőtt még harmóniában voltam önmagammal - köcsög hippi -, de délután már olyan sok volt az egyedüllét, a csendesség, és az érzés, hogy nem tudok senkivel kapcsolatba lépni, hogy átlengtem negatívba.
nem volt kedvem inni, nem volt kedvem olvasni, nem volt kedvem dolgozni. enni sem volt, de aztán nagyon éhes lettem, így ettem. egyedül, csendben, a konyhában. majd elmosogattam. szartam is egyet. és most itt vagyok, vége a munkának, és lefekszem. egész nap nem láttam a kislányomat. még a hangjából sem hallottam semmit a telefonon keresztül.
nem szeretném, ha valaha még az életem során lenne egy ilyen napom. ilyen semmirevaló, érzelem- és érintésmentes.
ülök, féloldalasan, a forgószékem kerekei mind kitörtek. könyvekkel támasztom alá, így a parketta sem sérül, és egyenletes felületre tudom letenni a seggemet. a tévében hatalmas férfiak azt elemzik hatalmas szakértelemmel, és borzalmas magyarsággal, hogy milyen volt egy kamiont pár méterrel odébb húzni. a riporter még vissza is kérdez. régóta sötét van. csak az autók zaja hallatszik be a szobámba. üres a hűtöm, és a pénztárcám. mindenki nagyon messze van tőlem.
mi a faszt keresek én itt?