állok a konyhában, mint valami elbaszott moldáv művészfilmben, hallgatom a mikróban éppen készülő popkorn pattogását, és azon kapom magam, hogy a megfejtésen töröm az agyam. hogy hogyan jutottam ide?
a volt feleségem hozta a mikrós popkornt, amikor áthozta hozzám a gyereket. minden egyes újratalálkozás csodálatos a kislányommal. két nap alatt olyat tud fejlődni, hogy csak kapkodom a fejem. de egy picit félek is a találkozásainktól, egyrészt, mert rádöbbenek, hogy eltávolodtunk egymástól, másrészt, mert mostanában nagyon komoly sírásai vannak. az anyukáját hiányolja. hogyne hiányolná... fél éve még anyu és apu együtt voltak, ott volt a csodálatos kis gyerekszobája, a lakás, ahova született. most nagymamánál laknak, neki egy kisebb és csúnyább szoba jutott, apa nincs ott, apa egy másik, még idegenebb lakásban lakik. én is üvöltenék. üvöltöttem is.
nagyon nehéz ezeket a hisztiket elviselni ép ésszel. beleszakad a szívem. alig várom, hogy sörözzünk, és elmondjam, hogy hát bazdmeg, kislányom, nekem sem volt kurvára elköltözni a lakásból, én is anya mellett lennék a leginkább, de ez van. minden egyes napot sikerként könyvelek el, amit túlélek. csak sír a kislányom, én meg - fájdalmas leírni, de megfogadtam, hogy itt nem hazudok -, haragszom rá, mert nem ugyanaz a felszabadult, önfeledt kisgyermek, aki mindig is volt. persze, ezek a sírások csak néhány percesek. és azt is tudom, hogy nem rá haragszom. hogyan is lennék képes? ő tart életben, az egyetlen csodálatos dolog az életemben az ő. csak ő. és nekem már soha senki más nem lesz fontos. csak ő.
és ott van a volt feleségem. nem tréfából vettem el. nagyon szerettem, és nálam aligha lesz ember, aki őszintébben szerette volna. és most gyűlölöm. nincs ember, aki nagyobb kárt tett volna bennem. tönkretette az életemet. természetes, hogy úgy érzem, néha fél perc alatt ki tudnám vágni a harmadikról. boldog ember voltam, a világ legboldogabb embere, és most az vagyok, aki. korábban nem értettem azokat, akik csövesek, alkoholisták, vagy csak végtelenül megtörtek lettek amiatt, mert elhagyta őket az asszony. és bazdmeg, magamon érzem: el lehet halni emiatt. gyönyörű, fiatal, sőt, szemtelenül fiatal család voltunk, akikben mindenki gyönyörködött. kinek lett jobb? kinek lett jobb a válástól az élete? én megtörtem, aligha hiszem, hogy a gyerek jobban járt, és ő...
sokan kérdezték, hogy más férfi miatt hagyott-e el? erre mindig azt válaszoltam, hogy nem tudom, de rohadtul nem is érdekel. legyenek boldogok, maradjanak együtt sokáig, ha van ilyen. vagy csak a keserűség mondatta ezt velem, vagy valami valóban megtört közöttünk. de én a szétköltözésünkig szerettem. nincs olyan ember a földön, akiért ennyire aggódnék, akit ennyire szeretek, és akit ennyire gyűlölök is egyben.
csak egy királylányom maradt. szétszakad a szívem. nekem már csak ő van. csak ő, ő maradt meg nekem.
állok a mikró előtt, és átkozódom, hogy nem tudok sírni. így alakult, pali, egy életet nem lehet tragédia nélkül végighajókázni. na ja. nem lehet. kiöntöm egy zöld tálba a popkornt, óvatosan belépek a szobámba, a kislányom már hangosan szuszog. percekig csak nézem a csodálatos arcát a félhomályban. nincs a földön olyan nyelv, nincs olyan szó, ami körülírná a boldogságomat, ha vele lehetek, ha láthatom.
ilyenkor eszembe sem jut, hogy vajon kinek volt ez az egész jó. kinek érhette meg, hogy hármunkkal mindez így történjen meg.