valójában nagyon kevés dolog tud úgy lázba hozni, mint a labdarúgás. a foci bazdmeg. állsz, felnézel, és szemben jól megtermett ellenfelek, akik arra törekednek, hogy elvegyék tőled a labdát. őket kell átbasznod. fellökheted, kicselezheted, átvághatod, provokálhatod őket, mindegy hogyan, a lényeg, hogy ne te térdelj előttük várva, hogy a szádba engedjék a jóságos gecit.
úgy volt, hogy focista leszek. gyerekkoromban, ha nem a földeken voltunk, akkor a lakásunk melletti játszótéren fociztunk. egy kis faluban nőttem fel, így ott nem grundnak hívták, hanem játszótérnek. ha nem volt iskola, akkor reggeltől estig ott voltunk. passzolgattunk, kapura lőttünk, dekázgattunk, és játszottunk. törvényszerű volt, hogy egy csapatba kerülünk. először otthon játszottunk, és nem ment rosszul. ez persze csak egy megyei bajnokság volt, de legalább ezen a szinten a legmagasabb osztály. budapesten ez a blasz egynek felel meg. volt, hogy veretlenül lettünk bajnokok.
szóval, úgy volt, hogy focista leszek, így egy enbé kettes csapathoz igazoltam, kecskeméten. hamar beilleszkedtem, ha nem is lettem vezér, de nem ment rosszul a játék, simán megugrottam a szintet, egy osztállyal fentebb sem lett volna gond. csak időközben azt éltem meg nehezen, hogy egy kis faluból egy viszonylag nagy városba kerültem. minden idegen, és végtelenül más volt, mint otthon. egyedül voltam, messze a család, a nyugalom. ráadásul egyre komolyabban vettem a verseket, egyre többet ittam, és más egyéb használatos szerek is elém kerültek. kiöregedtem, várt az eggyel fentebb levő korosztály, de addigra már eldöntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. nem leszek focista. mondhattak bármit, hiába maraszaltak, hazaigazoltam. ekkor még csak tizenhat-tizenhét lehettem, de rögtön a felnőttek között játszottam. az ottani blasz egynek megfelelő szinten, gyerekként a felőttek ellen, egykori enbé egyes játékosok ellen.
azon a nyáron volt, hogy reggel héttől este ötig kőműves voltam. aztán este hattól egészen nyolcig egy nagyon kemény alapozó edzésen vettem részt. olyan erőm volt, hogy az leírhatatlan. nem csoda, hogy kitűntem a felnőttek közül is. védő voltam, és a legjobb csatárok is megfulladtak mellettem. ekkor már volt három bokaszalag-szakadásom. egy edzésen egy teljesen ártalmatlan szituációban szereltem, és egy ütemtelen belépőnél beleszálltak a bokámba. csoda, hogy nem tört el, megúsztam. ez elindította a lavinát. összesen hatszor szakadt el a bokámban a szalag, legutolsó alkalommal úgy, hogy visszafelé futva ráléptem a csapattársam lábára, és aláfordult. az ország legjobb sportorvosához vittek el, azt mondta, hogy az egyik bokámban a szükséges háromból egy szalag már teljesen eltűnt. hát itt álltam. hívott egy enbéhármas csapat pénzért. tekintve, hogy éppen annak a hét évnek a kellős közepén jártam, amikor ittunk, csunyálkodtunk, és ha nem volt pénzünk, akkor kaját loptunk, hogy ne halljunk éhen, ezt nem éreztem olyan rossz teljesítménynek. volt, hogy másnaposan mentem meccsre. még sokkal fiatalabban, de ezt még én is szégyellem, ezért az akkori koromat se merem leírni, részegen edzésre. pár tízezret kerestem a focival, de ahová hívtak, ott már kiegészítő fizuként is fel lehetett volna fogni a keresetet. nemet mondtam.
kecskeméttel végül besokalltam, feljöttem budapestre, és azóta nem focizom. csak az érmek, meg az emlékek súgnak arról, hogy jó voltam.
és hogy mindezt miért írom le?
mert pénteken újra focizom majd. a munkám miatt alig van időm, így nagyjából negyedévente jutok el oda, hogy játszhassak. persze már csak haverokkal, amatőrökkel, csak a játékért. nehéz vele szembesülni, hogy már nem úgy mennek a szerelések, hogy nem ismerem a társaimat, és nem tudom hova futnak, hova indíthatnám őket egy-egy mélységi, lapos passzal. még csak játékvezető sincs. se közönség. a taps, a bravó is úgy hiányzik. és az öltöző. hogy egy kibaszott csapat vagyunk. az egyetlen közösségi dolog, amivel kibékültem az évek során. én mindig különc voltam, de pont ezért szerettek. kell egy olyan fasz is a csapatba, aki olyan, mint én.
de a legjobban mégsem ezek, a meccsek, a nézők, hanem a játszótér, a grund hiányzik. szarrá röhögtük és fociztuk magunkat. csodálatos gyermekévek.
emlékszem, általános iskolai ballagásomnál valamiért egyszer csak kurva rossz kedvem lett. sok rokon, virágok, fénykép, mosoly, lófaszdolgok. nem kedvelem én ezt. ültem, és csak egy pina tett volna boldoggá. és akkor az egyik valahonnan szalasztott rokon elővett egy labdát, ő azt adta nekem ajándékba. én fasz, pár perc múlva sportgatyában, koszos pólóban fociztam az udvaron, szarva a díszseregre, az öltönyökre, az ilyen eseményekre felvett giccsesebbnél giccsesebb ékszerekre. akkor azt kívánták nekem, hogy találjam meg az életben azt, ami legalább olyan boldoggá tesz, mint ez a labda.
rendben, mondtam, és telibe lőttem a focikapunak használt bejárati kapunkat, majd vihogva rohantam a labda után.
előttem volt még minden: kecskemét, a sör, a cédák, budapest, a házasság, a kislányom, a válás, és ez a mostani péntek is...
