alapvetően, ha személyes dolgokról írok - ha versbe kezdek, vagy bármi másba, most éppen blogbejegyzésbe -, akkor csak egy kikötésem van, hogy leszarom, mit gondoltok. ti, olvasók. voltam költők, faszszopó írok között, és valahogy soha nem vette be a gyomrom, hogy ezek foglalkoznak a kritikával. hogy utat keresnek maguknak, mint alkotó emberek - más véleményei alapján. persze, engem is érdekeltek a vélemények, azt hiszem nagyjából addig, amíg rá nem jöttem, hogy nincs isten. (de jó lenne, ha lenne pedig.) szóval olyan húsz éves koromig. ezek meg ránccal a szemük alatt, ősz fürtökkel arra figyeltek, hogy minél jobban megdicsérje őket valaki. azt hiszem ez az értelmiségi szoptatás.
szóval ez az egy dolog vezérelt, amikor még papírra írtam, és most is, amikor számítógépen végzem el ugyanazt a folyamatot. hogy leszarom mit gondoltok.
mégis, az utóbbi pár napban ellentmondtam magamnak, és nem jöttem ide. nem akartam, hogy azzal fárasszalak benneteket, hogy üres vagyok. hogy fáj, hogy rossz. ki ne tudná, karakterek ezreit köptem ide azzal a céllal, hogy kiírjam magamból a gennyes fájdalmat, a szenvedést, amit a családom hiánya okozott, és még okoz ma is.
de aztán úgy voltam vele, hogy legyen tartásom. továbbra is leszarom az olvasókat. tőlem megdögölhet mindenki, senkit nem kértem, hogy ide jöjjön, vagy hogy engem olvasson.
az ember nem azért ír, hogy másoknak örömet okozzon. nem azért kezd bele egy történetbe, hogy a megjelenést követően hátba veregessék. egy író, egy költő nem vágyik elismerésre. csak arra vágyik, hogy önmagával szemben győzzön, hogy percekre megszabaduljon attól a tébolytól, ami a kibaszott fejében döng. ami miatt valamelyikünk alkoholista, valamelyikünk szatír, valamelyikünk öngyilkos, vagy éppen csak egy roppant kellemetlen, örökké szarrágó ember lesz.
én például hálát adnék - kinek? -, ha a büdös életemben egy sort sem írtam volna le. ha nem érezném azt, hogy írnom kell. rohadtul nem hiányzik ez az egész, unom, mint a szart, rosszabb, mint az alkohol, amely egyébként is féregként bújik bele az emberbe. és még csak nem is vagyok sikeres. ha végignézünk a pályámon - ha változás állna be, sem lenne - azt látjuk, hogy nem létezik. semmiben nem különbözöm attól a cigánylánytól, aki abban a boltban söpri össze a koszt minden nap, ahová én vásárolni járok. persze, akkor sem lenne ez másként, ha a köteteimmel lenne tele az összes könyvesbolt. a versírás, az írás egyáltalán nem különleges dolog, évszázadok óta művelik, az emberiség egy velejárója. éppen csak arra gondoltam, hogy semmi nem marad belőlem. kosz mindig lesz, ember is lesz, aki majd összeszedi. de hogy az a cigánylány csinálta meg mindezt a 2011-es esztendő vége felé abban a boltban. arra csak én emlékszem majd még néhány hétig, aztán már én sem.
ez akkor is zavar, ha tényleg azt vallom: jobb írásvágy nélkül leélni egy életet. bármiféle alkotási vágy nélkül. csak a baj van vele, az ember megőrül az egésztől. üres lesz, roncs lesz, és a végén még elkezdi érdekelni az, hogy mit gondolnak róla, vagy a munkájáról az emberek.
na abból nem esztek, bazdmeg.