a boltban álltam, a sorban, a kassza előtt. előttem két kőműves, előttük egy fiatal anyuka, nem feltétlenül olyan ruhában, amit az anyukák hordanak, hanem csak a fiatalok. a bal oldali kőműves pocakos volt, bon jovi pólót viselt, és olyan érdes volt a tenyere, amilyennek lennie kell egy ilyen embernek. a jobb oldalira abszolút nem emlékszem, mert lekötött a bal oldali viselkedése.

az rendben van, hogy két munkás megnéz egy dugnivaló milfet, de ez a bal oldali úgy nézte, ahogy a legszenvedélyesebb francia művészfilmben nyalja a jóképű theo a borgőzben tátongó isabelle szőrös pináját. az anyukának olyan tekintete volt, hogy minden jóérzésű férfinak bebizsereg a fasza tőle, de még ebben a kiélezett helyzetben is - amikor a milf közvetlenül a kassza mellől visszajött szatyorért - a bal oldali kőműves viselkedése kötött le.

a két munkás között lépett el, és a bal oldali nem adott neki plusz helyet, kihasználta, hogy a társa hátrált - így elfért a fiatal anyuka - sőt, még egy vakolatnyit előrébb is hajlította a csípőjét. elképesztő vágy lakolt a tekintetében, és nem az a fajta, hogy te feri, én ennek beraknám, mint a sódert a híg alapba. sokkal akaratosabban követte a tekintetével a lenge ruhájú anyukát, akiről akkor sem vette el a szemét, amikor közvetlenül mellette haladt el. így arcuk között alig-alig fért volna el egy függőleges helyzetben levő normális méretű ácskalapács.

az futott át az agyamon, hogy miért ne lehetne egy ilyen rejtett "műkedvelőnek" szerencséje? miért ne szeretkezhetne a malteros, kinyúlt nyakú pólójában ezzel a barna bőrű, kék szemű, barna hajú, roppant ápolt, jó illatú anyukával. miért ne dughatná borostás arcát a finom combok közé, miért ne nyalhatná fröccsízű ajkaival az anyuka frissen borotvált punciját. miért ne érdemelhetné meg egyszer az életben, hogy a sok különbség ellenére - amely kettejük élethelyzetéből, sorsából fakad - egy csodálatos ejakulációban legyen része, amikor momentán a farka hegyén ez a roppant kis helyes anyuka csüng?

bár kapcsolatuk valószínűleg úgy érne véget, mint marcos és ana szerelme a batalla en el cielóban, csak azért, hogy meghalljam a kőműves hangját élvezés közben, még a két szerelmeskedő halálába is beleegyeznék.

ha ezt túlélem, akkor soha nem halok meg.

egy garami józsi bácsis fordulattal élve, a helyzet a következő...

nincs félretett pénzem, de legalább százötvenre szükségem lenne a költözéshez, és a kaucióra, amit az új helyemen kell kifizetni. már körbenéztem az albérletek között, csak egy lukra lesz pénzem, vagy egy még kisebbre, egy szobára. figyelembe kell vennem, hogy közel legyek a gyerekemhez, fél óra alatt ott tudjak lenni a közelében, bármi is történjen, és hogy ne omladozó falak közé vigyem. valamelyik cimborával akartam összeköltözni, de már vagy barátnővel élnek, vagy kollégiumban laknak.
vagy eltűntek.

mivel nincs egy vasam sem, hónapról-hónapra élek, ezért valószínűleg egy kibaszott személyi kölcsönt kell felvennem. érted, ahhoz, hogy elköltözzek a feleségemtől és a gyerekemtől hitelbe kell vernem magam. százötvenezer forintról van szó, ennyit keresek egy hónapban, ami lófasz, egy lófasznak a fele, olyan kis pénz, de én bazdmeg ennyire elbaszottul csóró vagyok.

a szüleimtől nem várhatok semmilyen segítséget, kamasz koromban annak örültem, ha egy farmert kaptam, nemhogy egy lakást...

egyébként a főnököm bejelentette, hogy ha nem változik a helyzet, akkor december 31-én bezárjuk a "boltot"...

(ha minden csúnya szót behelyettesítünk egy "félek"-re, akkor reális képet kapunk a jelenlegi lelkiállapotomra)

ha ebből nem öngyilkosság, börtön, vagy drogfüggőség lesz, akkor sikeresen kijöttem a dologból.

a kétezres évek elején, kecskeméten egy boltban dolgoztam. az volt a dolgom, hogy az érkező termékek - roppant elbaszott dolgokat kell itt elképzelni -, vonalkódjait felvittem a számítógépre.

volt egy lyuk, ha úgy vesszük iroda bazdmeg, ahol én dolgoztam, meg a boltvezető. negyvenes, szottyadt mellű, vodka leheletű, kiéhezett asszonyok voltak a munkatársaim, akik odavoltak értem, mert fiatal voltam és nem beszéltem velük úgy, mint a férjeik. akkoriban már újra csak ittam, hét napból hatot nagy valószínűség szerint részegen zártam. szegedhez buta voltam, kecskeméthez viszont túl okos, már tudtam, hogy nem taníthatok tandorit, így a főiskolát abbahagytam.

nem nagyon szeretem az emberek nélküli létet, ezért gyakran kimentem a boltba, hogy felváltsam valamelyik alkoholista asszonyt. a legtöbbször a zöldségeshez mentem oda, kiküldtem cigizni - meg vodkát inni -, én meg két kígyóuborka lemérése közben próbáltam csajozgatni. egészen hihetetlen arányban bejött a dolog, talán máshogy tudtam megfogni a répát, félbevágni a retket, vagy szomorkásan ránézni egy még félig éretlen paprikára, mint a többség, ezért sok mosolyt, kedvességet, és némi cicit is kaptam.

már ritkán voltam másnapos, de ha csak pezsgőre, ráadásul pár száz forintosra volt pénzem, akkor másnaposan érkeztem. a szag miatt nem volt gond, a munkatársaimból is ugyanaz a gyomorszag áradt, de halkan kellett hánynom a vécében, hogy ne hallják.

rágóért többet nem kellett fizetnem, csak levettem a polcról, és annyi. ha lebaszott a főnök, akkor elvettem egy lekvárral töltött, köcsög módon mosolygó mackót, befaltam a vécében és ment tovább az élet.
ez volt az én büntetésem.
visszagondolva, roppant központi szerepet töltött el akkori életemben az a vécé.

az aranyeremet is ennek a boltnak köszönhetem. pont a tizenkilencedik születésnapomat ünnepeltem - háromnegyed hatra be kellet érnem, ha délelőttös voltam -, amikor hajnaltól egészen éjfélig dolgoztunk egy leltár miatt. sok szar melót csináltam már, de akkor tudtam, hogy ennek nyoma is lesz, mert kibaszottul sántikálnom kellett hazafelé. otthon csak némi száraz martinit dobtam magamba, írtam egy verset és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy tizenkilenc éves ember nem így ünnepel, ha születésnapja van.
alig több mint fél évet dolgoztam a boltban, onnan jöttem fel budapestre. az utolsó napomon ajándékot kaptam a munkatársaimtól, volt, aki örült, de volt olyan is, aki sírt, hogy elmegyek.

tulajdonképpen a többség jobb sorsot érdemelt volna annál, ami jutott neki, de le merem fogadni, hogy legtöbb szerencsétlen még mindig ott toporog hajnalban az előtt a kibaszott ódon ajtó előtt, amire az volt felírva, hogy "személyzeti bejáró" és amin én olyan rohadt módon utáltam belépni.

szartam egyet a kerámiába, majd lehugyoztam a szaromat. óvatosan töröltem ki, mert kijött az aranyerem. újra. a valamelyik esti séta miatt...
a zuhany alatt kivertem, nem könnyen, de megvolt. már nem hiszem, hogy fogunk dugni az asszonnyal. ez van.
kiadtam az utasításokat a bébicsősznek, majd megálltam az ágy előtt. ott aludt a kislányom, gyönyörű, kreol bőrét szürkén világította meg a függönyön keresztül beszűrődő fény. ott pusziltam meg párnás arcát, ahol a leginkább fénylett.
mindezt rólam senki nem fogja tudni, ha kilépek az ajtón. se te, se az interjúalanyok, se az a szerencsétlen utas, aki mellé leülök a buszon, éberen figyelve, mert jegyre továbbra sincs pénzem.
huszonnégy év alatt hoztam össze mindezt.
 

már haza is értem. egy nagy sétát tettem. azt tudni kell, hogy ha megiszom az első sörömet, akkor szépek a fények és jól érzem magam. ha viszont nem... akkor minél tovább tart a nem, annál rosszabbul érzem magam.
a cél az volt, hogy beülök egy kocsmába. de már nagyon rosszul voltam - az én lakhelyemen, a 11. kerületben egy bizonyos időpont után nem lehet alkoholt árusítani -, megláttam egy boltot 23.47-kor, hogy éjfélig árulnak. vettem egy sört, felbátorodtam, és tovább mentem a kedvenc helyi kocsmám felé.
zárva volt.
aztán még tovább mentem, de a következő kocsma annyira pezsdült az élettől és én annyira nagyon-nagyon magányos voltam, hogy nem mertem lemenni. ekkor felhívtam az asszonyt, aki még nem jött, mert négy ember éppen akkor ment le az ő kocsmájukba, és még zsíros kenyeret is kértek. hogy miért nem az asszony kocsmájába mentem le? mert nem akarta.
ezért bolyongtam budapest ezen részén. mert nem akarta, hogy oda menjek, ahol ő van. borzalmasan egyedül voltam. egy szót sem szóltam, miután asszony elmondta, hogy ő még nem jön haza, továbbmentem egy bolt felé, vettem két sört. megittam hazafelé. iszonyatos szél fújt, az afrikai meleget fújta el tőlünk. rendesen berúgtam mire a házunk környékére értem. de rosszul éreztem magam. szívem szerint legurítottam volna még egy sört meg ettem volna - félévente eszek egyet - egy mekis sajtburgert. továbbmentem, vettem egy sört a benzinkúton, és egy mekis hambit a mekiben. megettem, iszom, és most itt vagyok. the von bondiest hallgatok, a lányom a nagymamánál, az asszony a kocsmában dolgozik, és én négy sört ittam. hofbrau münchen, steffl, kozel és végül borsodi. mindig azt vettem ki, ami a leghidegebb volt.
borzalmas volt ez az este, de büszke vagyok magamra, mert sört akartam inni, és több kilométert sétáltam egy (négy) sörért. függetlenné válásom egyik első pillanata volt ez.
 

asszonnyal újabb beszélgetések voltak, így már kilencven százalék, hogy elköltözök. október-november környékén tervezem, nem akarom húzni az időt. eddig reménykedtem, de már láthatóan máshol van, nem nagyon érdekli, hogy mi van velünk.
feladtam.
szóval egyedül leszek. egyedül ébredek, egyedül étkezem, szarok. de kurvára utálok egyedül lenni. pontosabban: de kurvára utálok a gyerekem nélkül lenni...
most is egyedül vagyok, asszony dolgozik, gyerek nagymamánál, mert én is sokáig dolgoztam.
22.59 van.
sört akarok inni. el akarok menni. egyedül vagyok budapesten. vidékről költöztem fel négy-öt éve, de az elmúlt pár év, a gyerek, a házasság, a komoly kapcsolat - röhejes ez a szó a jelen állapotunkban... - megtette a hatását: akivel ihatnék az mind vidéken van, nincs senkim pesten. legközelebb is budaörsön.
23.00 van, felöltözök, és elindulok.
a vihar most tolja maga előtt az afrikai meleget és én valahol ma éjszaka megiszok egy sört. olyan régen jártam valamerre is, hogy félek elindulni. de meg kell szoknom. egyedül kell megszoknom mindent újra.
 

bármennyire is szeretném telesírni ezt a kibaszott földet, meztelenül kiugrani a tizedikről és végigbaszni a világot fájdalmamban, nyilván nem tehetem. már csak azért sem, mert véletlenül ráleltem a kaposvári, a korábbi ifi Eb-n bronzot nyert válogatott edzőjének egy gondolatára.

"a nehézségek azért vannak, hogy emberként, méltósággal elviseljük és azért, hogy még erőssebbé tegyenek minket. Egy biztos, abból nem engedhetünk, hogy tisztességgel, becsülettel, alázattal tegyük a dolgunkat, mert annak meg lesz az eredménye."

innentől kezdve megpróbálok így élni, és kemény fasszal elviselni a körülöttem történő őrültségeket.

próbáltam elhessegetni a gondolatot, de mindenféleképpen az önkielégítésről kell írnom. a faszom tudja miért, de rögtön az ugrott be, hogy középiskolás koromban egy hónapig számoltam, hogy hányszor verem ki. emiatt persze akkor is rájártam a lomposra, amikor nem is igazán lett volna kedvem, csak hogy a szám még nagyobb legyen. nem emlékszem a pontos adatra, de valahogy negyven és ötven között lehetett. sokat recskáztam, amellett, hogy akit lehetett, azt meg is dugtam.
elképesztő helyzetekben, elképesztő időpontokban tudtam kirázni, kiverni, kigyúrni, rá, be, szét, alantvágni a farkamat.
koleszos voltam, egyszer festették a szobánkat, így bekerültem egy másik szobába, ahol az volt a szokás, hogy a srácok közösen verték ki. nem mutogatták, vagy valami, semmi buzulás nem volt, csak éppen, ha a faszverés ideje volt, akkor annak az ideje volt. egy ilyenben sem vettem részt, utólag már örülök neki.
amúgy későn kezdtem el recskázni, de korán kezdtem dugni. alsós voltam, amikor elkezdtek a srácok beszélni róla, hogy húzogatni kell a faszt és akkor jó. az első alkalomra emlékszem, majdnem rám nyitottak otthon. azt hittem, hogy ennél a kúrás sem jobb.
pár nappal múltam tizenhárom.
azt sem tudtam mi a fasz van, csak megdugtam egy nőt. olyannyira felkészületlen voltam, hogy azt követően két hétig depressziós voltam.
ilyen egy fasz gyerek voltam én.

cigányok ültek a buszon. a fiatal lány alig lehetett több tizennyolcnál, a fiú talán még fiatalabb volt, de olyan arccal nézett rám, hogy ha azt mondtam volna neki, hogy zsugabubus, akkor minimum a kisagyamig tolja hátra az orrcsontomat...
ez a helyes kis cigánypárocska ült hetykén előttünk a páros ülésen, majd amikor a következő megállónál megállt a busz és felszállt vagy három-négy öreg trotty, akkor az egész buszpereputtyból csak a cigányokban volt annyi, hogy szó nélkül felálltak és udvariasan átadták a helyüket a félhulláknak.
mi gyerekkel voltunk, meg amúgy sem vagyok híve a szó nélkül átadom a helyeket másoknak akciónak. véleményem szerint, aki le akar ülni az kérjen meg valakit, hogy álljon fel, és legyen olyan szíves, adja át a helyét. vannak országok, ahol ez így megy, mégsincs sértődés...
szóval nem vagyok híve ennek, de bejött, amit és amilyen előzékenyen csináltak a fiatal cigányok.

alig pár perccel később leszálltunk a buszról, és lefelé menet a jobb felkarom enyhén súrolta az egyik öreg hölgy bal mellét.

ugyanezen a napon elmentem focizni a haverokkal és családilag engedélyt kaptam arra, hogy utána bebasszak egy kicsit. háromszáz forinttal mentem el - ennyi volt... -, és őszintén mondom, hogy ebben az időszakban - amikor nagyon kevés szeretet és törődést kapok -, nagyon jólesett, hogy olyan emberek is meghívtak egy-egy sörre, akiket nem is ismerek túl szorosan. nem szeretem, ha meghívnak, de jólesett a társaság, a kocsma, az unicum, a röhögés, a figyelem.
ej, de buzis az ember, ha lelkileg sebzett...

sétáltam a busz felé négy sörrel és egy unicummal a fejemben és tudtam, hogy mind a négy jegy, ami a zsebemben van, használt...
kettő kilyukasztva, egy jegynek a másik oldala van kilyukasztva, a negyediknél meg csak nagyon halványan látszik, hogy már lyukasztva volt.
éjszakai busz, felszállok.
berakom a lyukasztóba azt, aminek a rossz vége lett kilyukasztva. egy negyvenöt körüli, érdes arcú, bajszos ellenőr odajön, kiveszi a jegyet a kezemből és azt mondja, hogy nem jó. tudtam én is, de ellenkeztem. odaadtam neki azt, amelyiken halványan ugyan, de látszik, hogy kezelve van. hogy honnan, azt nem tudom, de egy nagyítót vett elő, akkor mondtam neki, hogy kérem, had maradjak fent, a kislányom vár otthon.
úgy mondtam, hogy tudta, hogy nem hazudok.
eltépte a jegyet, visszaadta és azt mondta, hogy maradjak.
így 2 óra gyaloglás helyett 20 perc buszozás után hazaértem.
a végállomásnál kerestem a tekintetét, egymásra néztünk, nem elköszöntem, hanem megköszöntem.
bólintott.
többre egyikünknek sem volt szüksége.

most éppen nagyon fáj minden. minden, ami körülvesz, bosszant, ami történik velem, és dühös vagyok. fáj, hogy az asszony nem szeret, hogy olyan velem, mint én az öregekkel, hogy annyira tisztel, mint én a fingomat, és hogy nem tudom csak úgy elhagyni. rossz, hogy arányaiban véve keveset keresek, hogy nincs félretett pénzem, és ha kirúgnak, akkor a bérelt házból is kirúgnak. megbecsülést tehát ezen a téren sem kapok. fáj bazdmeg, kurvára fáj. nem picsáskodok, senkinek nem mondom el, csak ide írom le.
muszáj innom egy sört.
már az első korty után is sokkal jobb.
 

már régóta fárasztanak a helyi öreg nénik, hogy nézzem meg azt, amelyik ott megy, amelyik bottal megy, mert az régen híres opera énekes volt. még ma is játssza a Mezzo a számait. no, ez engem annyira megfogott, hogy egészen a mai napig hálás mosolyokat küldtem a hölgy felé.
mígnem...
állok a sorban, úgy hívják - azt hiszem - Kürti Etelka, odalép mellém és azt mondja: ugye, a fiatalember után következek. vagy álljak maga elé?
álljon...
tényleg? de rendes...
előttem azzal a másik öregasszonnyal kezdett el beszélgetni, amelyik korábban a leginkább magyarázta nekem, hogy az etelka - és csettintett a nyelvével - az akkora énekes volt, hogy na.
a két vénasszony közötti mai beszélgetés tulajdonképpen nekem szólt, úgy beszéltek, hogy halljam, sőt - aki nem Kürti Etelka volt - az felém is fordult, én meg zavaromban már nem tudtam, hogyan nézni a festékeket, meg az ecseteket...
etelka - mondta - annyit gondolok rád. tudod, a Mezzo a kedvenc csatornám, ott annyiszor látlak téged. de ha sírsz akkor inkább ne is beszéljünk erről.
etelka nem sírt.
hazaérek, gondoltam megírom ezt, és felrakom a youtube-videót, meg egy régi képet amit találok etelkáról, hogy más is emlékezzen rá, ha meghal. de mit basz isten, semmit nem találtam se kürtiről, se etelkáról, se operáról.
így kell megdögleni, mint ennek a történetnek a mezzoról, az éneklésről meg a botos néniről akiről még egy sor sem maradt hátra.
ha legközelebb meglátom addig ütöm amíg egy faszom cét ki nem vág...

ma sört ittam és zsíros kenyeret ettem. tizenkilencnek éreztem magam, mintha újra kecskeméten sétáltam volna, seggig érő hajjal, részegen, hagyma szagúan az életre a lehető legmagasabban szarva.

öt évvel később van most: apa vagyok, házas, dolgozom, mint egy barom, tíz kilóval nehezebb vagyok, és idegeskedem.

következtetés: a zsíros kenyér, a sör és a hagyma örök, csak idővel több látszatja van a testeden.

én nem szeretek inni, csak már nem nagyon tudom megállni.

ez a jelenlegi helyzetem az alkohollal kapcsolatban.

leírtam már, hogy egy rakat alkesz meg öngyilkos van a családban, ezek a gének állítólag öröklődnek. szóval, nem meglepő, hogy én is szeretek inni.

de ha nem is szeretnék: 24 éves vagyok, még bőven legális számomra a bebaszás.

igaz, gyerekem van, feleségem, így viszonylag hamar rám zúdult a felelősség, a teher, ami miatt kevesebbet iszok. erre egyébként büszke is vagyok. amíg egykori osztálytársaim még azon filóznak, hogy éppen milyen szert hogyan és milyen testnyíláson keresztül juttassák magukba, addig én már a gyerekem miatt aggódhatok.

de az alkohol...

sok szart okozott, de mégis, a sör, az unicum és a wiskey. ez az én nagy hármasom.

erősítsetek meg, de úgy tudom, az is az alkoholizmus egy formája, ha valaki nem tudja megállni a piát, és addig iszik, amíg pénze van rá meg ereje.

na, ez vagyok én.

most két sört ittam meg és gyönyörűen érzem magam. a legcsodálatosabb dolgok egyike, amikor lecsúszik a gyomrodba a hideg sör és marni kezdi a beleidet. olyan, mint amikor egy lány a szájába veszi a farkadat és a szemedbe néz.

én nem szeretek inni, csak már nem nagyon tudom megállni.

ez a legnagyobb baj, mert a legtöbb esetben kiütöm magam, és az sem áll távol tőlem, hogy botrányt okozzak.

ez a kamaszkorból maradt velem: imádtam a botrányokat...

fogalmam sincs, hogy mit akarok most.

ma, ebben a pillanatban.

inni jó, és azt akartam kihozni, hogy nem tudom megállni, és hogy ez rossz.

csak a másnap a rossz.

részegnek lenni jó. remek érzés.

szóval, vigyázzatok, mert bebaszás és bebaszás között is legalább annyi a különbség, mint pina és pina között.

az egyik vág, a másik szorít, a harmadik meg megöl.

sokszor leírtam már ide, hogy vége a legjobb időszakomnak. miért érzem ezt? szentül meg vagyok győződve arról, hogy az egyik olyan ember vagyok a földön, aki a leginkább szeret élni.

a kamaszkorom azzal telt, hogy hosszú hajat növesztettem, minden nap részeg voltam, elég sűrűn nem csak az alkoholhoz nyúltam, és csak arról írtam verseket, hogy meg akarok halni. és tényleg, tettem is érte, a legközelebb akkor jártam a dologhoz, amikor Szegeden mocsok részegen (plusz stb...) felálltam a híd korlátjára, sétáltam, és csak a szerencse mentett meg attól, hogy a jó oldalra estem le. (most jut eszembe, kecskeméten egyszer egy forgalmas útszakaszon szembe rohantam az autókkal...)

egy vidéki pincebulin poénból elvetődtem, és csak a perem szélén tudtam megkapaszkodni. másnap délelőtt vettem észre - amikor a szilvafánál támaszkodva okádtam -, hogy a perem alatt vagy 30-40 méterrel van csak újra talaj...
szóval akkor minden arrafelé ment, hogy nem akarok élni, ami már csak azért is szomorú, mert a családom tele van alkoholistával, meg öngyilkossal. a hajlam öröklődik.

elég sokat gondolkozok a halálról, a paradicsomi létről, vallásról. kiolvastam a bibliát. mégis, arra kellett rájönnöm, hogy a halál után valószínűleg semmi nincs. meghalsz, kimúlik belőled az élet, és annyi. a mennyország, a megváltás csak remény, hogy folytathatod mindazt, amit itt elkezdtél, de a nagy lófaszt. iszonyatosan nehéz felfogni, de nincs utána semmi. akik "visszajöttek" a halálból, állandóan egy fehér fényről mesélnek. családtagokról, stb... az a gond, hogy erre mind van orvosi magyarázat, le lehet vezetni, hogy miért haluzik az ember, ha éppen döglődik.

ez a felismerés, valamint az, hogy összetört a hitem - előtte igen komolyan imádkoztam - iszonyatosan megijesztett. elkezdtem értékelni azt, ami van. romantikusan hangzik, de a nyári estéken a virágok illatától kezdve azt, hogy otthon várt a feleségem, a gyerekem és meg lehetett őket szeretgetni. az ember legnagyobb értéke a saját élete. imádok enni, imádok inni, jó zenét hallgatni, jó ételeket enni, szép mosolyokon mosolyogni, szép embereket nézegetni, jó filmeket, képeket csodálni, ölelni, még a nagy ódon repülőgépeket is szeretem nézni, ahogy elhaladnak a fejem felett. mindent szeretek, amit csinálhatok az életemben, amit csinálhatok akkor, amikor nem vagyok halott.

és még ma is imádkozok. lefekvés előtt azt kérem az ÉN istenemtől, hogy vigyázzon a családomra, és azt követően arra 7-8 emberre gondolok, akik a legközelebb állnak hozzám. bugyuta dolog, de rajtam ne múljon, ha netán én tévedek, akkor rajtam ne múljék, szívesen folytatom egy más dimenzióban az életem, hívják azt mennyországnak, pokolnak, vagy faszomtudjaminek.

lakjak a családommal, vagy csak egy kis pesti lukban - már nézegettem albérleteket... -, egyedül, boldogan, vagy szomorkás hangulatban, a lényeg, hogy élek. ennél aligha van nagyobb erő az univerzumban.

annyiszor hallani, hogy mi férfiak nem bírunk a faszunkkal, hogy még  a legyet is reptében, aki megáll, annak durr bele. de arról miért nem beszélnek, hogy a nők nem bírnak a pinájukkal? hogy ezek az áldott kis kancák, kis nyafogó, doromboló macskák mennyire csalafinta módszerekkel tudnak félre kúrni?

hogy tudják az ujjaik között csűrni-csavarni, nyújtani, markolászni - és ide most azt kéne írnom, hogy a faszt, de -, a férfiakat...

egyszerű halandó ösztönlény a férfi meg a nő is.

baszunk, mint a macskák, a lovak, vagy a majmok. mi nyaljuk a nők pináját, ők szopják a mi faszunkat.

ennyi az egész, minden más csak sóder, rizsa és annak az apró hazugságnak a része, amit úgy hívnak, hogy kibaszottul, életre szólóan nagy szerelem.

na, most azon túl, hogy vége, még egyáltalán nincs vége, ha van egy másfél éves kislányotok, akinek fejlődésében közösen tudtok gyönyörködni. meg egyébként is, ha éppen nincs annyi pénzed, hogy bérelj egy másik lakást a jelenlegin kívül is. mert attól, hogy már csak két fadarab vagytok egymásnak - plusz mínusz heti, kétheti szex -, még ott a közös ébredés öröme, amikor felmászik az ágyatokra a gyermeketek. akit aztán este közösen fürdettek, közösen fektettek le.

nyilvánvaló, hogy ha fizikai értelemben is szétmegyünk, akkor a gyermek az anyukánál marad. felajánlottam, hogy legyen nálam, de nem érzem berögződött baromságnak, hogy a gyermek helye az anya mellett van.

hogyan hagyhatnám itt a gyerekemet? hogyan tudnám nélkülözni azt a napi kétszáz érintést, amit tőle kapok? a reggeli mosolyokat, meg a napi egy tökönrúgást, amit ügyetlenségében elkövet? csak akkor érzem, hogy könnyen, amikor szembesülök vele, hogy már tényleg nem szeret az anyukája. persze, az is csak másfél perc, mert, ha gyereked van, akkor bekattansz és már nem létezel, csak ő van, két nagy szem, pár fog, meg ritka, de annál magához láncolóbb ölelés, amit csak ő tud nyújtani, és más senki.

a főnököm mondta, hogy egy nő sem ér annyit, mint a munka. mert a munka az nem basz át.

szóval, megállapodtunk, hogy vége, ennyi volt. nincs tovább, finito, és a világ összes nyelvén, ha vége, akkor vége. dühből mondta, és ő mondta ki. régen mindig erre játszottam, de soha nem jött össze, mindig én küldtem el mindenkit a bűbánatos picsába. most nem akartam, hogy így legyen, mégis megtörtént. vele mindig valahogy máshogy jártam, mint a többi lánnyal, bár ő már nem is lány, ő a feleségem. ő volt a feleségem. sok mindent mellette tanultam meg, és tudom, hogy soha nem leszek már annál boldogabb, mint amikor vele és a gyermekkel voltam. kibaszott idióta helyzet. másfél hónapja még minden simán ment, most meg vége. baszódjon meg az összes nő.

annak a sok szarnak, ami mostanában ér, is megvan az eredménye. most már biztosan tudom, hogy szétmegyünk a feleségemmel, mert száznyolcan fokos irányt vett, kifordult magából, már nem az.

megpróbáltam, nyaltam, kedveskedtem, szabadon engedtem, de már vége. iszonyatosan jó érzés leírni, hogy nem rajtam múlt.

szóval, most már vége, és tudom, hogy ennél rosszabb soha nem lesz. persze az is igaz, hogy ennél jobb sem. boldog voltam, őszintén mondom, a világon a legboldogabb, de mostantól csak irigyelni tudom azokat, akiknek megadatott a sors, hogy egy olyan társat találnak, akik végig kitartanak mellettük. rohadt mázlisták.

bár a blog címe, hogy a faszom kivan, de többet csak azért, kényszerből nem írom le, hogy faszom kivan. mert most éppen nincsen ki. még ebben a döntő, sorsfordító helyzetben sem, mert legalább tiszta minden.

most még nem érzem, de tényleg jó időszak volt.

senki nem szeret.

cudar időket élünk. asszony lehet, hogy elhagy. a munkám szar. nincs más munka se, szar. szurkolói fenyegetések. egy kis lukban ülök egész nap, nem vagyok megbecsülve. a faszom kivan. nyilván egyszer fent, egyszer lent, de most miért ilyen lent?

hát én próbáltam megbeszélni az asszonnyal, hogy egy lap leközli két versem. négyszer-ötször szóba hoztam, de azonnal témát váltott. szerintem is ennyit érnek, a faszom kivan.

nincs kivel megbeszélnem, ezért megbeszéltem a faszommal fürdés közben az egészet. hogy jó-e ez nekem - mármint a publikálás -, hogy hol tartok, hogy mit hittem tíz évvel ezelőtt, hol fogok tartani. mi a magyar irodalom, hol van nekem abban a helyem.

fürödtem, a faszomhoz beszéltem, és akkor sem változott volna meg a világ, ha mindez meg sem történik.

irigylem azokat, akik élvezni tudják a saját finguk szagát. azokat, akik szarás előtt finganak egyet, megszagolják a kiáramló gőzt, és elaléltan hátradőlnek, hogy de finom illata a fingomnak. én tulajdonképpen gyermekkorom óta fingok, de még egyszer sem éreztem azt, hogy kellemes lett volna beleszagolni végbelem gázába. rendre rossz, kellemetlen, facsaró szagot éreztem, amitől olykor a könnyem is kicsordult. faszom kivan. lehet, hogy úgy halok meg, hogy soha nem örültem igazán a fingom szagának? minimálisan boldoggá tesz ellenben, hogy még mindig röhögni tudok a fingom hangján.

hallgatom a zenéket, az élő muzsikákat, a koncertfelvételeket. már 5, de lehet, hogy 6, vagy 7 éve nem jártam fesztiválon, nincs kedvem kiszámolni. idén sem megyek egyre sem, a fasz kivan. bár, lehet hogy ugyanolyan idegenül mozognék ott, mint a plázákban, a neonfények között, mint valami megkergült légy az elektromos légycsapó közelében. de az is lehet, hogy csak mocskosul bekúrnék, és szarnék mindenre, ahogyan az olykor jólesik.