sokszor leírtam már ide, hogy vége a legjobb időszakomnak. miért érzem ezt? szentül meg vagyok győződve arról, hogy az egyik olyan ember vagyok a földön, aki a leginkább szeret élni.

a kamaszkorom azzal telt, hogy hosszú hajat növesztettem, minden nap részeg voltam, elég sűrűn nem csak az alkoholhoz nyúltam, és csak arról írtam verseket, hogy meg akarok halni. és tényleg, tettem is érte, a legközelebb akkor jártam a dologhoz, amikor Szegeden mocsok részegen (plusz stb...) felálltam a híd korlátjára, sétáltam, és csak a szerencse mentett meg attól, hogy a jó oldalra estem le. (most jut eszembe, kecskeméten egyszer egy forgalmas útszakaszon szembe rohantam az autókkal...)

egy vidéki pincebulin poénból elvetődtem, és csak a perem szélén tudtam megkapaszkodni. másnap délelőtt vettem észre - amikor a szilvafánál támaszkodva okádtam -, hogy a perem alatt vagy 30-40 méterrel van csak újra talaj...
szóval akkor minden arrafelé ment, hogy nem akarok élni, ami már csak azért is szomorú, mert a családom tele van alkoholistával, meg öngyilkossal. a hajlam öröklődik.

elég sokat gondolkozok a halálról, a paradicsomi létről, vallásról. kiolvastam a bibliát. mégis, arra kellett rájönnöm, hogy a halál után valószínűleg semmi nincs. meghalsz, kimúlik belőled az élet, és annyi. a mennyország, a megváltás csak remény, hogy folytathatod mindazt, amit itt elkezdtél, de a nagy lófaszt. iszonyatosan nehéz felfogni, de nincs utána semmi. akik "visszajöttek" a halálból, állandóan egy fehér fényről mesélnek. családtagokról, stb... az a gond, hogy erre mind van orvosi magyarázat, le lehet vezetni, hogy miért haluzik az ember, ha éppen döglődik.

ez a felismerés, valamint az, hogy összetört a hitem - előtte igen komolyan imádkoztam - iszonyatosan megijesztett. elkezdtem értékelni azt, ami van. romantikusan hangzik, de a nyári estéken a virágok illatától kezdve azt, hogy otthon várt a feleségem, a gyerekem és meg lehetett őket szeretgetni. az ember legnagyobb értéke a saját élete. imádok enni, imádok inni, jó zenét hallgatni, jó ételeket enni, szép mosolyokon mosolyogni, szép embereket nézegetni, jó filmeket, képeket csodálni, ölelni, még a nagy ódon repülőgépeket is szeretem nézni, ahogy elhaladnak a fejem felett. mindent szeretek, amit csinálhatok az életemben, amit csinálhatok akkor, amikor nem vagyok halott.

és még ma is imádkozok. lefekvés előtt azt kérem az ÉN istenemtől, hogy vigyázzon a családomra, és azt követően arra 7-8 emberre gondolok, akik a legközelebb állnak hozzám. bugyuta dolog, de rajtam ne múljon, ha netán én tévedek, akkor rajtam ne múljék, szívesen folytatom egy más dimenzióban az életem, hívják azt mennyországnak, pokolnak, vagy faszomtudjaminek.

lakjak a családommal, vagy csak egy kis pesti lukban - már nézegettem albérleteket... -, egyedül, boldogan, vagy szomorkás hangulatban, a lényeg, hogy élek. ennél aligha van nagyobb erő az univerzumban.