már régóta fárasztanak a helyi öreg nénik, hogy nézzem meg azt, amelyik ott megy, amelyik bottal megy, mert az régen híres opera énekes volt. még ma is játssza a Mezzo a számait. no, ez engem annyira megfogott, hogy egészen a mai napig hálás mosolyokat küldtem a hölgy felé.
mígnem...
állok a sorban, úgy hívják - azt hiszem - Kürti Etelka, odalép mellém és azt mondja: ugye, a fiatalember után következek. vagy álljak maga elé?
álljon...
tényleg? de rendes...
előttem azzal a másik öregasszonnyal kezdett el beszélgetni, amelyik korábban a leginkább magyarázta nekem, hogy az etelka - és csettintett a nyelvével - az akkora énekes volt, hogy na.
a két vénasszony közötti mai beszélgetés tulajdonképpen nekem szólt, úgy beszéltek, hogy halljam, sőt - aki nem Kürti Etelka volt - az felém is fordult, én meg zavaromban már nem tudtam, hogyan nézni a festékeket, meg az ecseteket...
etelka - mondta - annyit gondolok rád. tudod, a Mezzo a kedvenc csatornám, ott annyiszor látlak téged. de ha sírsz akkor inkább ne is beszéljünk erről.
etelka nem sírt.
hazaérek, gondoltam megírom ezt, és felrakom a youtube-videót, meg egy régi képet amit találok etelkáról, hogy más is emlékezzen rá, ha meghal. de mit basz isten, semmit nem találtam se kürtiről, se etelkáról, se operáról.
így kell megdögleni, mint ennek a történetnek a mezzoról, az éneklésről meg a botos néniről akiről még egy sor sem maradt hátra.
ha legközelebb meglátom addig ütöm amíg egy faszom cét ki nem vág...