már haza is értem. egy nagy sétát tettem. azt tudni kell, hogy ha megiszom az első sörömet, akkor szépek a fények és jól érzem magam. ha viszont nem... akkor minél tovább tart a nem, annál rosszabbul érzem magam.
a cél az volt, hogy beülök egy kocsmába. de már nagyon rosszul voltam - az én lakhelyemen, a 11. kerületben egy bizonyos időpont után nem lehet alkoholt árusítani -, megláttam egy boltot 23.47-kor, hogy éjfélig árulnak. vettem egy sört, felbátorodtam, és tovább mentem a kedvenc helyi kocsmám felé.
zárva volt.
aztán még tovább mentem, de a következő kocsma annyira pezsdült az élettől és én annyira nagyon-nagyon magányos voltam, hogy nem mertem lemenni. ekkor felhívtam az asszonyt, aki még nem jött, mert négy ember éppen akkor ment le az ő kocsmájukba, és még zsíros kenyeret is kértek. hogy miért nem az asszony kocsmájába mentem le? mert nem akarta.
ezért bolyongtam budapest ezen részén. mert nem akarta, hogy oda menjek, ahol ő van. borzalmasan egyedül voltam. egy szót sem szóltam, miután asszony elmondta, hogy ő még nem jön haza, továbbmentem egy bolt felé, vettem két sört. megittam hazafelé. iszonyatos szél fújt, az afrikai meleget fújta el tőlünk. rendesen berúgtam mire a házunk környékére értem. de rosszul éreztem magam. szívem szerint legurítottam volna még egy sört meg ettem volna - félévente eszek egyet - egy mekis sajtburgert. továbbmentem, vettem egy sört a benzinkúton, és egy mekis hambit a mekiben. megettem, iszom, és most itt vagyok. the von bondiest hallgatok, a lányom a nagymamánál, az asszony a kocsmában dolgozik, és én négy sört ittam. hofbrau münchen, steffl, kozel és végül borsodi. mindig azt vettem ki, ami a leghidegebb volt.
borzalmas volt ez az este, de büszke vagyok magamra, mert sört akartam inni, és több kilométert sétáltam egy (négy) sörért. függetlenné válásom egyik első pillanata volt ez.