már két napja egy nagyon kicsi városban vagyunk (én, meg a kislányom, csak ketten, meg az ő nagymamája, az én anyukám, és az ő anyukája pesten maradt, mivel már nem vagyunk egy pár), csend, jó levegő, kutyaugatás, és lófaszsincsenmás. régi arcok, régi emberek, nagy szegénység, és éppen ezért hatalmas ízléstelenség. közepes igénytelenség, nagy butaság.
mégis, nyugi van. és amikor a kádban - mint jó kislány, és jó apa, közösen fürdünk éppen itt ezen a helyen, ha már van rá lehetőség (kád) -, ma az kapott el, hogy én ezt lehet, hogy újra tudnám élni. hogy vidéken van a van (a lét). persze, tegyük hozzá: szívinfarktusos napjaim voltak pesten az utóbbi időszakban. a faszomba kívántam a munkámat, meg a várost is, szmoggal, metrófüsttel, latyakkal, meg hideggel együtt.
de ott a kádban, miközben az apró kezeivel masszírozta a térdemet (!!!!!!, érted a kis báját, jót akart nekem tenni, de még csak 2,2), amikor láttam, hogy milyen boldog, kis kiegyensúlyozott volt egész nap, hirtelen meginogtam, hogy lejönnék ide a pusztulatba. újra. ahonnan menekültem mindig is.
de aztán eszembe jutott, hogy olyan ez bazdmeg, mint a menedék. ide mindig visszajöhetek. és ha itt laknék újra, akkor hova menekülhetnék tovább?
nem szeretem, ha sálas majmok idézgetnek, de elfogyott a söröm, és befekszem aludni a zsebibaba mellé, mert holnap vonatozunk haza, budapestre.
szóval, amihez nekem nincs tehetségem, azt a jelenlegi helyzettel kapcsolatban szerencsére tandori dezső báttyám megfogalmazta évekkel ezelőtt: “Némaság a hang helyett/ De a némaság mi helyett?”
viszlát vidék.