mindig jókat röhögök, ha a a kulturális elit értetlenkedik (nol totó) egy-egy bulvárhős neve hallatán. meg azon is, amikor rákérdeznek egy-egy kedvencre. kedvenc ételre, pillanatra, versre, darabra stb... és akkor azt mondják, hogy nem tudom.
nevetek, mert nekem úgy hozta a sors, hogy én tudom. van kedvenc ételem (spagetti), kedvenc italom (sör), kedvenc filmem (mennyei háború), kedvenc versem (ja: altató), kedvenc zenekarom (sepultura), kedvenc helyem: (gellért-hegy, második emelkedő, pad). az idő múlásával ezek az érzések, a kedvencek megkopnak, de én hűséges tudok lenni a korábbi érzelemhez. emlékszem rá, hogy miért és mit kedveltem  meg. tudom, hogy mitől több egy-egy pillanat, dallam, szó, íz, mint a többi.

van kedvenc pillanatom is. pontosabban: tudom melyik volt életem legboldogabb pillanata.
megérzek dolgokat. tudtam, hogy hajnalban születik majd meg a kislányom. egyáltalán azt is tudtam, hogy kislányom lesz. az ultrahangos az elején azt mondta, hogy fiú lesz, és én teljesen össze voltam zavarodva, mert nem azt éreztem. nem tudtam hova tenni. és hát na ná, tudomány, nekem lett igazam, lányom lett.

a volt feleségemről tudni kell, hogy mindent félbe hagy. vagy legalábbis, a szülésig mindent félbe hagyott. amikor megtudtam, hogy gyerekünk lesz, akkor az első gondolataim között volt az is, hogy ha ott leszünk majd a szülőszobában, akkor nem omolhat össze. iszonyatos munkát végeztem addig, amíg el nem jött az a bizonyos hajnal. edzője voltam az asszonynak, nem csak fizikailag, hanem mentálisan is felkészítettem a szülésre.
és akkor egyszer csak elkezdett mellettem fészkelődni az ágyban. miután mondta, hogy nagyon fáj a hasa, úgy gondoltuk, hogy bemegyünk a szülészetre. szóltunk anyósnak - nekem nincs jogsim -, hogy menni kéne. ő félkómában még szart egyet, letusolt, és kényelmesen elfogyasztott egy kávét a konyhában. amikor 220-ra felment a volt asszony, és az én vérnyomásom is, akkor megkértük, hogy induljunk már el.

bent a kórházban már három hüvely tág volt. ez azt jelentette, hogy pár órán belül meglesz a kicsi. hát jólvan bazdmeg, készültem a bajnoki döntőre. átöltöztem az apukáknak fenntartott öltözőben, majd fostam egy hatalmasat. régen meccsek előtt is ez volt a kabalám. ha öltöztünk, és megindultam, akkor a csapattársaim már szopattak, befogták az orrukat, és röhögtek. a foci nem mindig a legvállalhatóbbat hozza ki az emberből.

már világosodott. ketten voltunk a szobában. ő vajúdott, én masszíroztam a derekát, hogy jó legyen. és innentől kezdve, mint az edző az oldalvonal mellől, csak szóban tudtam neki segíteni.

félelmetes volt: fájt neki, rohadtul, és akkor a szomszéd szobából egy nő felsikoltott, mint, akit éppen most vágnak ketté egy rozsdás, életlen fűrésszel. majd összeszartam magam félelmemben - de ugye az pár órával előtte már megvolt... -, ebből semmit nem mutathattam ki. gyakorlatilag órákat álltam megfeszülten mellette, beszéltem hozzá, próbáltam enyhíteni a fájdalmát, és lelket önteni belé, hogy meglesz gond nélkül a csemete.
gondolhatjátok bazdmeg, hogy mit élhetett ő át...

hálát adok - ki tudtam fizetni a számláimat, úgyhogy korábbi fogadalmamnak megfelelően itt azt kell írnom, hogy - az égieknek, hogy bent voltam végig. mert a volt asszony olyan ügyes volt, olyan frankón szült, mint egy hős. nem nagyon lehet leírni azt a küzdelmet, amit a nők folytatnak szülés közben. más az arcuk, és addig ismeretlen hangot adnak ki. hero ecsém. tényleg egy sorozatba való szuperhős az összes.

küzd, küzdünk, és akkor egyszercsak meglátok egy pinából kiálló lila fejecskét. hát ő az. megijedtem, azt hittem, hogy ha kint a fejük, akkor már ordibálnak. de kussban maradtam, mondogattam tovább a volt asszonynak, hogy már mindjárt vége, már ott a cél. vegyen mély levegőt, engedje ki a kis görögdinnyét. annyira rá figyeltem, hogy minden rendben menjen, hogy pár pillanat alatt elfelejtettem, ha kijön a zsebibaba, akkor kiabálni fog.
tisztán emlékszem életem legszebb pillanatára: fogtam a volt asszony kezét, szorította, nyugtattam, megfeszült, én is görcsbe meredtem mellette, és teljesen váratlanul felsírt a kislányom. elakadt a szavam, ránéztem a babára, aztán a volt asszonyra, fehér volt, de mosolygott az arca, nyugalom áradt szét rajta. engem kábulatba ejtett a kislányom csodálatos kis gigahangja, könnybe lábadt a szemem, sírtam, és a volt párom izzadt homlokára tettem a számat. az egész tényleg csak egy pillanat volt. ott volt a gyermekünk, megcsináltuk.
nem sokkal később a kezembe adták. megálmodtam kis sárgás szemeit, de nyöszögő hangja még ismeretlen volt.

szia, én vagyok az apukád, mondtam neki. 
remélem jól kijövünk majd. 
és a szerelem azóta is tart.
azóta is tart bazdmeg.