kislányom áll, hosszú percekig annak a háznak a kertjében, ahol én felnőttem, és ahonnan elindultam. virágokat szedett a ház előtt, éppen a kis ujjaival morzsolgatja. eteti a kacskákat.

a kút peremén ülök, fényképezek. amikor a zsebembe csúsztattam a cég által fizetett szupertelefont, akkor éreztem, hogy mennyi mindent elveszítettem. nagyon nehéz feldolgozni az idő múlását, és legalább ilyen nehéz az emlékekről úgy írni, hogy annak ne legyen pisa szaga. 

hogy mennyit változott éveim során a kertünk, nem mesélem el, senkit nem foglalkoztatna, nekem is csak elsötétült perceimben jut eszembe egy-egy foszlány elszáradt gerberákról, lebontott, soha el nem készült garázsról, föld alá temetett csákányról, és arról a piciny őzikéről, amely nagyjából ott legelészett, ahol a kislányom éppen áll a képen. 

az a terület sem szent, ahol a kacsák éppen azt csinálják, amit általában a kacsák szoktak. volt egy cseszlovák légpuskánk, amit ellopott - leszarom, tényleg így volt - egy cigány apuka, akinek munkát adtunk. amikor még megvolt, akkor lelőttem egy cinegét. odasétáltam, ott álltam - ahol most a kacsák kacsáskodnak - szőrtelen hónaljjal, cérnavékony hanggal a még lélegző, de már repülni képtelen cinege felett. ziháltam, mintha éppen a tenger mélyéről értem volna felszínre. töltöttem, és az apró fejéhez tartottam a légpuska csövét. nem tudta arrébb vonszolni magát a madár. elsütöttem a pisztolyt, a piciny lövedék szétroncsolta a fejét. 
a föld, ami kiszívta vérét, ki tudja hol lehet már.