már régen belefáradtam mindenbe. 
kábít a virsli szaga, olyan, mint a szegények térdén kikopott vörös bársony kordnadrág. semmi durvát, semlegest nem akarok írni, csak az jutott eszembe, hogy milyen szép egy szőrös hónalj. furán hat, mert az ember manapság borotválja, én is, nem csak a hónaljam, borotválom a farkam, sőt, a mellbimbóm körüli részt is. mégis, mi ez a vonzalom, ami vonz a szőrhöz.
egyszer az volt a tervem, hogy leírok mindent, ami az eszembe jut, így hirtelenjében. 
de már ehhez sincs kedvem.
unok mindent és mindenkit.
egyetlen dolog tart életben, a gyerekem. addig vagyok, amíg ő van.
addig vagyok, amíg ő van. addig vagyok, amíg ő van. amíg ő van, addig vagyok.
annyira tréfás ez az élet, mert mindenki mosolyog, hogy milyen fáradt vagyok huszonöt éves koromra. de ez olyan nem igazi, hogy 

nem tudom 

mit lehetne mondani ezek után
őszintén bízom benne, hogy nincs élet a halál után. csak a családommal akarok lenni. semmi más, és senki más nem érdekel már. semmi másra, semmilyen illatra, semmilyen dallamra nem vagyok kíváncsi.

csak örökké aludni akarok egy szobában, ahol az összes családtagom velem van.
végleg csak velem, és hallom, ahogyan lélegeznek.