kislányom áll, hosszú percekig annak a háznak a kertjében, ahol én felnőttem, és ahonnan elindultam. virágokat szedett a ház előtt, éppen a kis ujjaival morzsolgatja. eteti a kacskákat.

a kút peremén ülök, fényképezek. amikor a zsebembe csúsztattam a cég által fizetett szupertelefont, akkor éreztem, hogy mennyi mindent elveszítettem. nagyon nehéz feldolgozni az idő múlását, és legalább ilyen nehéz az emlékekről úgy írni, hogy annak ne legyen pisa szaga. 

hogy mennyit változott éveim során a kertünk, nem mesélem el, senkit nem foglalkoztatna, nekem is csak elsötétült perceimben jut eszembe egy-egy foszlány elszáradt gerberákról, lebontott, soha el nem készült garázsról, föld alá temetett csákányról, és arról a piciny őzikéről, amely nagyjából ott legelészett, ahol a kislányom éppen áll a képen. 

az a terület sem szent, ahol a kacsák éppen azt csinálják, amit általában a kacsák szoktak. volt egy cseszlovák légpuskánk, amit ellopott - leszarom, tényleg így volt - egy cigány apuka, akinek munkát adtunk. amikor még megvolt, akkor lelőttem egy cinegét. odasétáltam, ott álltam - ahol most a kacsák kacsáskodnak - szőrtelen hónaljjal, cérnavékony hanggal a még lélegző, de már repülni képtelen cinege felett. ziháltam, mintha éppen a tenger mélyéről értem volna felszínre. töltöttem, és az apró fejéhez tartottam a légpuska csövét. nem tudta arrébb vonszolni magát a madár. elsütöttem a pisztolyt, a piciny lövedék szétroncsolta a fejét. 
a föld, ami kiszívta vérét, ki tudja hol lehet már.  

Szerző: ganycze  2012.10.01. 22:32 Szólj hozzá!

van itt egy tűzőkapocs és egy távirányító, és egyik sem akar közelebb jönni. van itt egy gumilabda, amikor kipottyant száz forintért cserébe, azt mondtam, gyémánt labda. nem akar közelebb gurulni. vannak itt zsírkréták. nem zsírból készültek, nem gurulnak ide, van itt lap, meghasadt, félbe hasadt, nem vérzik, fehér lap, nem izzik vörösen. van itt seggtörlő, finom, alkoholos íze van, marja a szemem alját, nyalja, csaholja, loholja a szemem alját, nem akar közelebb jönni. van itt egy naptár benne van, hogy snack, péntek, vasárnap, huszonnyolc, harminc, egyre közelebb akar jönni, itt van már. van itt egy fotó. pici gomb szemű lány, figyeli az apját, szemében, szemében, benne, van, ő, szemében. van neki olyan szeme, hogy itt elviselhetetlen látni, tudva, távolság van közöttünk. van itt ez, távolság, nagy van, nem akar közelebb jönni. van itt vagy pár könyv, fele sem a régi, mind csak szóban könyv, tartalma nem akar közelebb jönni. itt vannak a cetlik, elmúló gondolatokkal, csak a gondolatokat viszik el, bele mennek, a kuka nem akar közelebb jönni. vannak itt telefonhívások, egyik sem akar közelebb jönni. vannak itt kis tigrisek, vannak kis oroszlánok, van két kávéscsésze, egyik sem akar elhagyni, nem jön közelebb a ragasztószalag, nem látom a távirányítót, látom, megcsinálja a szelet, kiszárítja a számat. mi lehet miló vikivel? van itt bőrtáska, társam a csoszogásban, megkopott, geci, megkopott a geci, elfogyott, eltávozott. van a kulcsom, fele használatlan, úgy van itt, hogy csak kettőt használok, egyet ide, a másikat meg oda. nem nagyon van más itt, amit észrevennék. van pár dolog, amit nem látok, van pár dolog, amit soha többé nem fogok látni. soha nem tűnik majd fel. lesz majd pár dolog, amit innen hazaviszek majd, és akkor otthon fogok rájuk nézni. talán eszembe jut majd valami történet róluk, vagy elveszítem őket a következő költözésemnél. akkor úgy fogom majd érezni, hogy ezek nem akarnak közelebb jönni. lehet, hogy több olyan dolog is van most körülöttem, ami nem akar megismerni. lehet, hogy senki nem akar közelebb jönni hozzám. csak a kiskanál van hozzám közel. a legkisebb. a kiskanállal lehetne segíteni egy apró kicsi birkán, aki aligha értékelné az egészet, és csak odébb bégetne, ha bégetne, ha nem vágnánk bele a szakócával. szamócával kenjük meg a torkát. felfújt bendő. rettentő hangja van egy birkának, amelyik nyekken. amelyikbe belerúgnak. halálhörgés, olyan, iszonyatosan fájdalmas hangja van egy gyilkolásnak.
menjen távolabb ez a hang, menjen távolabb. kérlek vidd el ezt a hangot tőlem. ne itt bégessél te halott állat.

Szerző: ganycze  2012.09.26. 16:04 Szólj hozzá!

bazdmeg

Szerző: ganycze  2012.09.06. 14:00 1 komment

édesapám juhász, édesanyám adminisztrátor, vagyis, ő még akkor csinálta, amikor nem volt ciki, szóval, titkárnő volt. egy pici faluban éltünk az alföld közepén. volt egy nagy tanyánk, rengeteg birkánk, meg néhány egyéb más állatunk is. tulajdonképpen egy egyszerű parasztcsalád voltunk.
de nem ez a lényeg, ez csak egy dolog, ami az életem része. nem tudom, de nem is akarom kitörölni, hozzám tartozik.
nézem a faszbizsergető fehér györgy szenvedély filmet, ami kísértetiesen nomád körülményeket varázsol. ez volt,amikor én gyerek voltam.
gazdám, mondja az egyik főszereplő.
és valóban, nekünk is volt egy emberünk, aki apámat úgy hívta, gazdám.
román volt, a fasz tudja miért emlékszem a nevére. márton, így szólítottuk. volt egy párja, egy alapvetően ronda nő, akit – bár még tényleg csak gyerek voltam, és megfogalmazni nem tudtam, ösztönösen éreztem – sokat bántott az élet.
a nő azt mondta, megtanít románul. ki a tököm gondolta volna abban a kis faluban, hogy a két nemzetnek egyáltalán gondja van egymással. fingom se volt trianonról, a foci létezett számomra, a játék, a kis szűk világ, ami megadatott. a földek, és az állatok.
nem tanultam meg románul.
márton lelépett egy jó adag pénzzel, apám egy ideig kereste, alighanem nagyon megverte volna, ha megtalálja. de nem találta meg, csak annyit sikerült megtudni, hogy az a kedves, szép lelkű román nő hónapokig kórházban feküdt, mert márton kis híján halálra verte.
nem tudom, hogy él-e még. ha igen, remélem jutott neki néhány kedves pillanat.
magunk között szólva, valószínűbb, hogy már évek óta halott, és senki nem gondol rá.

Szerző: ganycze  2012.08.09. 22:36 Szólj hozzá!

mert mindig ott van közöttünk, hallunk róla. és pont. ezt most befejeztem. 

Szerző: ganycze  2012.07.18. 11:35 Szólj hozzá!

nem szeret senki

Szerző: ganycze  2012.07.06. 17:33 Szólj hozzá!

egy ideje az van, hogy ha megejtem évi két hazalátogatásomat szülőfalumba, akkor nem merem megkérdezni a régi ismerősöktől, hogy mi van a családdal. beszélünk a fociról, a sörről, a pináról, az időjárásról, meg hogy idén megint nem akar teremni, de a felmenőket elkerülöm, ahogy csak tudom, egészen egyszerűen azért, mert nem tudom, hogy kinek kije halt meg az elmúlt fél év során. mert az emberek olyanok, hogy meghalnak és beleteszik őket a földbe, és olyan fájdalmat hagynak hátra, amit az itt maradók a saját halálukig próbálnak feldolgozni. 

édesanyámmal minden nap beszélek telefonon, ez már akkor kialakult, amikor tizenhárom évesen eljöttem otthonról. a napokban mondta, hogy kicsit fel van bolydulva a falu, mert meghalt a pintér laci. 

pintér laciról azt kell tudni, hogy nem nagyon szeretett beleavatkozni a világ dolgaiba, kedvelte, ha a fröccs buborékjai megcsiklandozták a torkát, káromkodott, ha focimeccsen volt, és emellett mindig mosolygott. volt egy szép felesége, meg két lánya. gyerekként végigkövettem, ahogy elvesztette fiatalságát, és a sok alkohol miatt idővel olyan formájú és színű arca lett, mint az egykori katonai tányérsapkáknak. bajuszt is növesztett, amögül kérdezte, amikor sérült voltam, hogy palikám, hogy van az a boka? jól van laci bácsi, hétvégén játszom. rendben van palikám, ezt a szar dunavecsét majdcsak megverjük, nem bazdmeg?

pintér laci kőműves volt, édesanyám azt mondta, hogy leesett az állásról a múlt héten, majd rosszul lett és azt követően halt meg. nagy a meleg, a nap, mint mi a nagyítóval megperzselt hangyákkal, játszadozik velünk, egyikünket, másikunkat ilyenkor el-elszívja magához a földről. szóval, a kánikula ellenére pintér laci nem ivott kevesebbet és részegen lepottyant a magasból. ma temetik.

ha félévente hazajárok, néha mintha a korábbi életerős emberek szellemeit látnám. kár, hogy pintér laci nem térhet vissza. egyike lenne azoknak, akik véleményét meghallgatnám arról, hogy mi a lótúró van a halál után. ha visszajöhetne biztosan a focipályára menne, beállna a középkörbe, az öreg pelikán kijönne a söntéssel, az emberek innának, szotyiznának, körbeállnák a lacit. életében, bocsá, halálában először megkapná a figyelmét, és miután letette az üres fröccsös poharat, mesélne. ha dohányozni támadna kedve, tucatnyi kéz nyújtana felé cigarettát, ha újra megszomjazna, az öreg pelikán alighanem maga vinné neki oda a hideg rosét. ki tudja mit mondana. lehet, hogy csak mosolyogna örömében, hogy újra látja a füvet, meg a tizenhatos vonalát, ahonnan véleménye szerint már csak lőni szabad, passzolni nem. (emlékszem, a meccsek előtt a felvonulásnál ő volt, aki bekiabálta: mááá jobbak vagyunkkk!)

pintér laciról azt kell tudni, hogy nem nagyon szeretett beleavatkozni a világ dolgaiba, kedvelte, ha a fröccs buborékjai megcsiklandozták a torkát, káromkodott, ha focimeccsen volt, és emellett mindig mosolygott. volt egy szép felesége, meg két lánya.
mindezt csak azért írom le, mert nem az a fajta ember volt, akiről fennmarad valami írásos nyom. hát, akkor laci bá, most ugyan nincs bajnokság, de ha lesz majd, bebasszuk a labdát a kapuba, a meccs végén meg majd iszunk egy sört. 
a fröccsöt hivatalosan is visszavonultatjuk tiszteletedre.

Szerző: ganycze  2012.07.06. 11:02 Szólj hozzá!

már régen belefáradtam mindenbe. 
kábít a virsli szaga, olyan, mint a szegények térdén kikopott vörös bársony kordnadrág. semmi durvát, semlegest nem akarok írni, csak az jutott eszembe, hogy milyen szép egy szőrös hónalj. furán hat, mert az ember manapság borotválja, én is, nem csak a hónaljam, borotválom a farkam, sőt, a mellbimbóm körüli részt is. mégis, mi ez a vonzalom, ami vonz a szőrhöz.
egyszer az volt a tervem, hogy leírok mindent, ami az eszembe jut, így hirtelenjében. 
de már ehhez sincs kedvem.
unok mindent és mindenkit.
egyetlen dolog tart életben, a gyerekem. addig vagyok, amíg ő van.
addig vagyok, amíg ő van. addig vagyok, amíg ő van. amíg ő van, addig vagyok.
annyira tréfás ez az élet, mert mindenki mosolyog, hogy milyen fáradt vagyok huszonöt éves koromra. de ez olyan nem igazi, hogy 

nem tudom 

mit lehetne mondani ezek után
őszintén bízom benne, hogy nincs élet a halál után. csak a családommal akarok lenni. semmi más, és senki más nem érdekel már. semmi másra, semmilyen illatra, semmilyen dallamra nem vagyok kíváncsi.

csak örökké aludni akarok egy szobában, ahol az összes családtagom velem van.
végleg csak velem, és hallom, ahogyan lélegeznek.

Szerző: ganycze  2012.06.18. 20:17 Szólj hozzá!

  de ez a mostani valahogy más.
és a világ akkor sem dőlne össze, ha nem így lenne, de csak azért sem írok többet ennél a dolognál, mint hogy születhetett volna valami ma - írhattam volna valamit, amit korábban még más nem -, de mégsem.
egy picit olyan ez, mint amikor találsz egy szép kavicsot és inkább bebaszod a tóba, csak hogy más meg ne lássa.
vagy, amikor másnap, hazafelé a buszon, amikor megtámasztod az állad a buszon, megérzed az előző napi pina illatát az ujjadon. 
addig szívod, amíg van benned élet. 

Szerző: ganycze  2012.06.03. 03:24 Szólj hozzá!

 ástam a gödröket az udvarunk azon részében, amelyikről most mesélni fogok. apró, alig húszcentis magasságú, és talán, ha tíz centis szélességű, inkább gödröcskéket kell elképzelni. volt belőlük vagy tizenhárom-tizenöt. a testvérem már közeledett a talicskával. mint az elhervadt margaréta-szálak, úgy feküdtek benne a sárga, puha pihéjű kiskacsák.

az éjjel megfagytak mind.
az anyjuk csak téblábolt az ólban, amikor észrevettük, hogy az összes halott, oldalára dőlt mind, mintha még aludnának, egy kupacban.
végeztem a gödrökkel.
a gödröcskékkel.
kézzel tettük bele mindet a földbe, a göröngyöket én húztam rá apró, cérnavastag csontjaikra. mindegyik arcában, csőrében, kezdetleges szárnyacskájában láttam valami szépet. hosszú időbe tellett, míg elföldeltük mindet.

csendben csináltuk, veszettül szomorúak voltunk.

évekkel, talán megvolt egy évtizeddel később is, amikor szokásos, havi hazalátogatásomat ejtettem meg. ki tudja, hogy az ország melyik végében éltem, apa voltam-e már, vagy még a pinák után kajtattam, hogy dolgoztam, vagy még úgy csináltam, mintha két sör között tanulnék. a lényeg: már nem hét-nyolc éves voltam, amikor az udvarunk azon sarkában eltemettük a megfagyott kiskacsákat, amelyről most mesélek.

az idő elteltével gyönyörű kertünk lett, fűvel vetettük be, bokrok övezték határát, és az udvarunk azon sarkában egészen különleges növények nőttek, amelyek magját fogalmam sincs, hogy honnan szerezte édesanyám.
tisztán emlékszem, hogy alig egy percre, de leheveredtem a földre, előbb teljesen háton feküdve, a szememet becsukva gondoltam vissza az apró, sárga, puha golyócskákra, majd felkönyököltem, és a földet simogattam.
az arcomat sütötte a nap, mosolyogtam, minden csontomban éreztem azt a fagyot, ami kiszívta az életet azokból a drága jószágokból. tudtam, hogy azokban az években már egyébként is halottak lennének: vagy én, és a családom ettük volna meg őket, vagy más, számomra ismeretlen emberek.
porcelánon tálaltuk volna finom húsukat, villával, és késsel szakítottunk volna megperzselt inukba.
boldog voltam, hogy álmukban érte őket a halál.

 

Szerző: ganycze  2012.05.20. 11:38 Szólj hozzá!

 fiatal apuka vagyok, valamennyire kölyökképem van, ezért sokszor furcsálják az emberek, hogy már van egy 2 éves kislányom. nem tudják összetenni a képet. az utcán is érzem, hogy meg-megnéznek, nyilván elsősorban a lányok. nem keresem a tekintetüket, de jólesik elkapni, ahogy mosolyognak ránk, elsősorban persze a gyerekre. 

ehhez képest tegnap a buszon egy feltűnően csinos lány kezdett el engem figyelni. a gyerek nem akart a babakocsiba beleülni, ezért egyik kezemben ez a kis 12 kilós gyönyörűség, a másikban a babakocsi. felszenvedem magunkat, leülünk, körbe sem kellett néznem, éreztem, hogy valaki néz. a lány tele volt érzékiséggel, a tekintete vágott, gyönyörű szeme, és valljuk be, rettentően kívánatos teste volt. fehér, ujj nélküli inget viselt, minden porcikája azt az ősi természetességet hordozta magán, amit én a legjobban szeretek. semmi smink, feles giccs, csak maga a nő. 

nagyjából egy percig tudtam magam visszafogni, hogy ne nézzek az irányába. aztán balra fordítottam a fejem, és láttam, hogy nem a gyereket, hanem engem figyel. mint a legostobább kurva, akit megdicsérnek az aktus után, úgy mosolyodtam el, álltam a tekintetét, de ő győzött. 
ki akart végezni, némán figyelt. úgy tűnt, rohadtul kíván. 

de hát apuka vagyok, ott a gyerek az ölemben, nem kaphatom elő a farkamat, hogy gyere játssz vele, meg ott az utazóközönség is, az erkölcs, a társadalmi norma nem engedi meg, hogy egy apa a gyönyörű kislányával a kezében elkezdjen flörtölni egy ilyen vérszomjas fenevaddal. még akkor sem, ha nincs gyűrű az ujjamon.
a legviccesebb, hogy csak pillanatokig vette le a tekintetét rólam. sokkal jobb nő volt, mint amilyen pasi vagyok én. 

a buszút véget ért, fellélegeztem, a lány pont előttem sétált az utcán. toltam a babakocsit közben azt a csodálatos segget néztem, amivel a természet megajándékozta ezt a kedvest.
a zebra úgy hozta, hogy én kerültem a lány elé, felszálltam a villamosra, ő utánam. leparkoltam, gyerek újra az ölemben, és jobbra sem kellett néznem, akárcsak egy lolita, a lány úgy dőlt neki a zöld kapaszkodónak, és csak nézett azzal a csodálatos, kívánatos szemével.
éppen szemmel szopott. 

soha nem volt még velem ilyen, amikor velem volt a gyerek. (egyébként még a fiatal lányok is egészen jól állnak ahhoz hozzá, hogy apa vagyok. de ez egy másik történet.) nem tudtam máshogy, hálásan tekintettem vissza rá, alig volt mosoly az arcomon. azt hiszem, megértettük egymást. 

a villamos forgatagában egyszer helyet kellett váltania. akkor már csak egy méterre állt tőlünk, továbbra is figyelt, ízlelt, kóstolgatott belőlünk, belőlem.
egy helyen szálltunk le. 

még mosolygott egyet, aztán elfordult balra, én pedig tovább toltam egyenesen a babakocsit, majd az aluljáró lépcsőinél a kezembe vettem, és mint egy hercegnőt, levittem a mélybe a kislányomat.
odalent egy elegánsan felöltözött fiatalember hegedült. csak az aprók csengéséből hallottam, hogy másnak is tetszik a játéka. 

 
 
Szerző: ganycze  2012.05.10. 10:27 Szólj hozzá!

hogy miért nem akasztom fel akkor magam? 

Szerző: ganycze  2012.05.03. 01:19 Szólj hozzá!

 gyerekkoromban teljesen kikeltem magamból. nem voltam valami nagyon. sokszor eszembe jut, ahogy testvéremmel álltunk a sóderdombon, odabent anyám és apám üvöltözött egymással. mi kimenekültünk. ott álltunk, pizsamában. volt egy kályhánk, ami iszonyatosan pufogott. mintha fel akart volna robbanni, csak lármázott folyton. akár egy bombatámadás. mindannyian idegesek lettünk tőle, mert nem akartunk attól meghalni, hogy ránk robban a kályha. a stressz miatt, ami mindannyiunkra rátelepedett, elkezdtünk egymással veszekedni. és a vége mindig az lett, hogy mi kint álltunk, gyermekként a sóderdombon. kintről is hallottuk, ahogy üvöltöznek, és ahogy a hangzavart néha megszakítja a kályha éktelen robbanása. aztán egy idő múlva mindkettő elhalkult, a kályha, és a szülők veszekedése is. bementünk, lefeküdtünk. mi a testvéremmel egy szobában aludtunk, akárcsak a szüleim, de velük ellentétben mi külön ágyban.


volt egy időszak, több év, talán egy fél évtized is, amikor folyton féltem éjszaka. még egészen kölyökkoromban láttam egy tévésorozatot, amiben űrlények alvó gyerekeket figyeltek. nem bántották őket, nem nyúltak hozzájuk, csak nézték őket. ez kiakasztott, nem mertem becsukni a szemem. folyton háttal a falnak feküdtem, nem mertem megfordulni, nem mertem ellazulni. figyelni akartam az ajtót, hogy mikor lép be rajta valaki. akkoriban még nem volt redőny az ablakomon, csak két vékony, nem jut eszembe a neve, amivel eltakarják a belátást, függöny, igen, függöny. csak két vékony függöny volt fent, ami alig takart valamit, az ablak felét ha befedte, a többi részén gond nélkül be lehetett látni. én ott mindig láttam, a felső sarokban egy arcot. valamiért mindig azt hittem, hogy egy német az, fogalmam sincs, hogy miért.

egy alkalommal felijedtem, és rohantam át édesanyámhoz. ekkor már elváltak, vége volt a veréseknek, az üvöltözéseknek. elestem a cipőmben, ziháltam, mint egy állat, anyám alig tudott megnyugtatni. a csuklómra estem, feldagadt. a fagyasztóból elővett húst tett rá, és befektetett maga mellé az ágyba. esés nélkül ugyan, de ez heti két-három rendszerességgel megtörtént. olykor, ha világos volt, akkor még mielőtt felébredt volna, visszasétáltam a szobába. szégyeltem magam, tudtam, hogy rosszat csináltam.

a legfájdalmasabb emlékemet írom le. alsóba jártunk még, tehát nem múltunk el tíz évesek. rokonoknál voltunk, felültünk egy motorra, a testvérem és én. ő elől, én mögötte. az idősebb rokon, úgy hívták pityu, a kezembe adott egy rúgós kést. azt mondta vigyázzak vele. én a testvérem oldalához tartottam. nem tudom mi tartott vissza attól, hogy megnyomjam a gombot. a beleibe hatolt volna a penge. ott tartottam közel tíz másodpercig, majd visszaadtam pityunak. nem vette észre senki a pillanatot. amikor ez eszembe jut, akkor picit mindig meghalok. ez egy feldolgozhatatlan seb bennem. ha akkor megnyomom a gombot, akkor ma a testvérem nem él. akkor megölöm. minden máshogy alakul az életemben. miért adta az a fasz pityu a kezembe azt a telibert kést. miért nincs annyi esze egy kamasznak, hogy egy gyermek kezébe nem adunk rúgós kést. egyszer követ tettem a légpuskánkba, és rálőttem a testvéremre. akkor a keresztapám iszonyatosan leszidott. de ez csak egy kavicska a lelkemben. nem tudom feldolgozni ezt a késes történetet. velem marad. senki nem tud róla. a testvérem mosolygott és gondtalanul ült a motoron. és én az oldalához tettem a kést. ott volt az ujjam a gombon. elég lett volna csak annyi, hogy megdől a motor. csonk vagyok. életem végéig, akár egy rontás, ott marad velem ez a pillanat. a legváratlanabb pillanatokban jut eszembe. metróról leszállva, az utcán, értekezleten, film közben. ha lenne egy késem, kivágnám magamból.

serdülőkoromban rengeteget maszturbáltam. már külön szobában laktunk a testvéremmel. az ő ablakán volt egy ilyen műanyag matricaszerű valami, ami miatt nem lehetett belátni hozzá. az én ajtóm ablaka kitört, egy csipkés függöny volt mindössze rajta, amin gond nélkül át lehetett látni. mindig óvatosan maszturbáltam, hogy ha netán kilép az ajtajából, akkor eltegyem az álló faszomat. egy alkalommal pont elélveztem, nem volt rajtam önkontroll, szűzies vágyakozásom, a pina iránti kíváncsiságom teljesen elvakított, és csak amikor újra kinyitottam a szememet, akkor láttam, hogy éppen kilép az udvarra. minden valószínűség szerint látott, meglátott. nem került ez soha szóba közöttünk.

már gyerekként is őrülten vonzott az erotika, a tabu. arról álmodoztam, hogy egy korosodó nővel vagyok. édesanyám egy barátnőjével. én akkor még alig múltam tizenéves, talán tizenhárom lehettem. minden film vonzott, ahol egy még lányos arcú kamasz magához vonz egy érett asszonyt. ez az álmom nem valósult meg. talán emiatt látom úgy, hogy nagyon szép vágyak voltak ezek.

egy alkalommal még az óvodában nem tudtam elaludni. odamentem az óvónőhöz, elmondtam neki, hogy mi a gondom. a térdére hajtotta a fejem, és simogatta az arcomat, amíg el nem aludtam. életem legnyugalmasabb pár perce volt. ki tudja mi lett vele, az óvónővel. ma már néninek szólíthatják, ha még él egyáltalán, és közel sem lehet olyan feszes, üde, és kívánatos, mint annak idején, a kilencvenes évek elején. én ugyanis akkor voltam gyerek. kevés dologról tudtunk a nagy világban, de azt igen, hogy a háború rossz. fogalmam sincs, hogy honnan, de tudtuk, hogy jugoszláviában háború van. közel van jugoszlávia, mondtuk egymásnak a testvéremmel a trabantban. közel. remélem nem jön át a háború, mondta nekem. én is, tátva maradt a szám. nem akartunk háborút. 

Szerző: ganycze  2012.04.29. 11:51 Szólj hozzá!

 és akkor most mindig úgy van, hogy az ember vak. mit várjon tőle az ember. csak elütést.  szót semiféleképpen ne. pláne ne két emmmel. hárommal. vetődünk. vérzünk. de jó lenne ha véreznénk. úgy csattanok, hogy nincs hova elfeküdn

öm. ti vérezzetek csak tovább, hát úgy megy, hogy én most  csak a szemememet becseukom. majd egyszer biztos hogy jobban értékelik ezt. lesz helye neki. úgymint miden másnak. talán lesz értel

me minden másnak is. 

rágom a körmöm.

hogyan tudnék nektek bárm it is elmondani. 

hogyan jöttök ti ehhezú

kik a faszomok vagytok ti

miért     érzitek úgy hogy nekem kéne

valamit is mesélnem

 

nekem csak hugyznom kell

én még annyira vakon nem hugyzomta mint most

nekm az kell

hugy


annyi minden elmondhatnék

nem értem én ezt az eégszet

hogyan mosolygok, nem igaz

így senki nem mosolyog a halálán

nem mosolyog senki ahzon, ha az apj ameghal

de mi így

páran

hát mi így gondoltuk az életet

nyilván van, aki másként gondolta

Szerző: ganycze  2012.04.26. 23:32 Szólj hozzá!

 és még mindig nem tudok azzal mit kezdeni, ha egy ember meghal. faszszopók.

Szerző: ganycze  2012.04.26. 23:05 Szólj hozzá!

 hogyan is írjam le...
van nekem egy nagyon szép kislányom. olyan hihetetlenül okos, és gyönyörű, hogy ezt betűkkel nem tudom leírni. annyira sokat jelent nekem, hogy minden mondat felesleges lenne, ha megpróbálnám leírni.
és mindig írok, ha sírok, az nehéz pillanat, fontos nekem, mert ok nélkül nem sír senki. 
most csak van róla egy olyan gyönyörű kép, egy olyan gyönyörű pillanat, amit felesleges is lenne magyaráznom. sajnos nem mutathatom meg, így is többen tudjátok a kelleténél, hogy ki vagyok.
de csak nézem, és zokogok.

Szerző: ganycze  2012.04.19. 21:11 Szólj hozzá!

a legborzalmasabb, amikor annyira szomorú vagy, hogy még kocsmába sincs kedved menni. amikor képtelen vagy rá, hogy alkohollal vidítsd fel magad.
csak hazamész, elvégzed dolgaid, minden bizonnyal kivered, és közel egy órát fekszel még az ágyban mire elnyom az álom. ha iszol, akkor ez a vesződés, a tudat, ami veled jár, nincs. kimarad, lerövidül, és egy olyan egérutat nyersz, ami csak reggel fejeződik be.
akkor az a legborzalmasabb, hogy fel kell kelni. eszedbe jut minden. élsz még. te, a falak, a könyveid mind egy légtérben vagytok.
annyira vágysz a boldogságra, hogy újra kivered. annyira vágysz a pinára, hogy elélvezés után akár több órát is mozdulattalan fekszel.
élsz.
és te magad sem tudod, hogy jól van-e így.
most csak annyit tudsz, hogy elsétálsz a kocsma mellett és a megfelelő ajtónál beteszed a megfelelő kulcsot a zárba.
a kilincs lenyomását követően belépsz.

Szerző: ganycze  2012.04.14. 20:31 Szólj hozzá!

reggeltől estig dolgozom minden nap, új helyen vagyok, jobb, és el is ismernek valamennyire. egyébként alakulnak a dolgok, egyetlen dolog fáj csak, hogy alig látom a kislányomat.
más egyebet most nem tudok mondani.
gondolom, csak idő kérdése, hogy újra valami elinduljon bennem, és leírjam. ha meg nem, akkor sincs baj. megy tovább az élet.
próbáljatok ne meghalni.
 

Szerző: ganycze  2012.03.24. 22:55 Szólj hozzá!

 egy festő lefesthet egy faszt de egy költő nem írhatja le hogy pina

hogy baszás

kúrás
szopás
egy festő lefestheti a koituszt
de egy költő csak addig költő
amíg kerüli a bazdmegeket 

na bravó

brává

ezt tettétek ti

foshalmok

kifinomult kézmozdulatok helyett faszt kellene ráznotok

de mit tudtok ti az életről
ti akik kétszáz éve visszafogjátok a szavakat

a seggszőröm többet tud a versekről
drága barátaim
bokák

hódolat
faszok

Szerző: ganycze  2012.03.21. 00:06 Szólj hozzá!

 nagyon furcsa jelek vannak itt rajtam. tartok most.

Szerző: ganycze  2012.03.14. 22:36 Szólj hozzá!

 az emberek amiatt aggódnak hogy a másik embereknek 23.32kor jut eszükbe
a porszívózás
 gondolom van por mindenhol
 városban élünk
 fő
 mindenki feje
 sokan vagyunk
 majd kétmillión nappal többen
 persze hogy van por
 nem mindenki szívhatja fel
 van akinek fel kell porszívóznia
 23.32kor
 ami másnak fáj
 hiszen hogyne fájna
 reggel ment el
 9kor
 este ért haza
 9kor 
 munka nincs enni gyerek busz kosz budapest
 persze hogy nem jó az ágyban nem dugni hanem azt hallani hogy másik emberek pont ekkor amikor én pont ezen a nap után csikorgásokkal gerincbe vájnak
 egy porszívócsővel
 nem afganisztán de itt ez most kérdés
 hogy maszturbálás és alvás
 vagy nemkúrás és porszívózás
 és a jóisten van annyira okos hogy nincsisten
 ki tudna rendet tenni
 igazság az olyasmi mint a szerelem
 játék az idegvégződések között
 ki mondaná azt hogy dugd meg a porszívócsőt
 mondaná valaki hogy keresd meg a másik embereket és szopd le hogy csak feküdjön az ágyban és ne a kosz zavarja
 megtennéd ezt neki
 leszopnád a nyugalmáért
 leszopnád hogy off

Szerző: ganycze  2012.03.07. 23:49 Szólj hozzá!

 de írjon az, aki költő.

ha nem hortyogna mellettem a kislányom, akkor töltenék még egy pohárral. 
így el lehet nyomni minden vágyat.
no lám, el is szállt innen minden. 
elment a kis angyal, maradt egy kis angyal. 

Szerző: ganycze  2012.03.07. 23:32 Szólj hozzá!

a nők - csak a látszat kedvéért - hátulról lefogják szoknyájukat, hogy a szél fel ne rántsa medence csontjukig, és ki ne látszódjon a pinájuk. mintha nem is akarnák csinálni.
de még csak zsenge bokrok, rügyeik most kóstolgatják - a mai napon - először a tavasz illatát, fényét, erejét, bolondító hangulatát.

a férfiak metszőollóval járnak a nadrágjukban. rügyet keresnek. elővennék. metszenének. dolgosan, erősen, szorgalmasan, ügyesen - ahogy az ösztön diktálja.
ma még csak ennyi, de ahogy melegedik az idő, egyre nagyobb lesz a kalamajka. ha az álláspontok találkoznak, elcsattan egy olló.

Szerző: ganycze  2012.02.29. 15:40 Szólj hozzá!

 felhívtam a nagyszülőket telefonon, ők vigyáznak rá, mert anyukája is dolgozik. a kislányom (age: 2,2) kivette a kezükből a telefont.
hogy vagy drága?
szia apa, jól vagyok. te hogy vagy?
és akkor még kérdezte, hogy mit csinál apa, mit csinál anya. dolgozik? igen, dolgozik. hogy legyen hami, mondom. azért, hogy legyen mit enni.
de veszek neked szoknyát is.
jól vagy apa?
jól vagyok drágám, csak iszonyatosan hiányzol.
én nem alszom.
nem baj drágám, csak legyél jó kislány. legyél jó kislány.
jól vagy apa?
jól.
letettem.
megírtam.
most meg csak sírok.
jól vagy apa?
jól drágám, jól.
csak iszonyatosan hiányzol. ugye, tudod, hogy szeretlek?

Szerző: ganycze  2012.02.23. 21:59 Szólj hozzá!

már két napja egy nagyon kicsi városban vagyunk (én, meg a kislányom, csak ketten, meg az ő nagymamája, az én anyukám, és az ő anyukája pesten maradt, mivel már nem vagyunk egy pár), csend, jó levegő, kutyaugatás, és lófaszsincsenmás. régi arcok, régi emberek, nagy szegénység, és éppen ezért hatalmas ízléstelenség. közepes igénytelenség, nagy butaság.
mégis, nyugi van. és amikor a kádban - mint jó kislány, és jó apa, közösen fürdünk éppen itt ezen a helyen, ha már van rá lehetőség (kád) -, ma az kapott el, hogy én ezt lehet, hogy újra tudnám élni. hogy vidéken van a van (a lét). persze, tegyük hozzá: szívinfarktusos napjaim voltak pesten az utóbbi időszakban. a faszomba kívántam a munkámat, meg a várost is, szmoggal, metrófüsttel, latyakkal, meg hideggel együtt.
de ott a kádban, miközben az apró kezeivel masszírozta a térdemet (!!!!!!, érted a kis báját, jót akart nekem tenni, de még csak 2,2), amikor láttam, hogy milyen boldog, kis kiegyensúlyozott volt egész nap, hirtelen meginogtam, hogy lejönnék ide a pusztulatba. újra. ahonnan menekültem mindig is.
de aztán eszembe jutott, hogy olyan ez bazdmeg, mint a menedék. ide mindig visszajöhetek. és ha itt laknék újra, akkor hova menekülhetnék tovább?
nem szeretem, ha sálas majmok idézgetnek, de elfogyott a söröm, és befekszem aludni a zsebibaba mellé, mert holnap vonatozunk haza, budapestre.
szóval, amihez nekem nincs tehetségem, azt a jelenlegi helyzettel kapcsolatban szerencsére tandori dezső báttyám megfogalmazta évekkel ezelőtt: “Némaság a hang helyett/ De a némaság mi helyett?”
viszlát vidék.

Szerző: ganycze  2012.02.22. 00:41 Szólj hozzá!